A vérfarkasok falva - Waerjak ház 1

*Freyát kirázta a hideg. A háború szeretete... Nem hangzott valami barátságosan. Egyre idegesebb volt, s amikor Raden megsérült, öntudatlanul megszorította Tulkas alkarját. A szorítás csaknem satuvá erősödött, amikor meglátta a vérző kedvesét.

Ha Raden ember lett volna, biztosan felvihogott volna, amikor Gaul eldőlt. Még így is kiadott magából valami hátborzongató, csikorgó hangot, ami egészen hasonlatos volt két csiszoló papír egymáshoz dörzsöléséhez. Látta, hogy ellenfele is legalább ennyire élvezi a küzdelmet, bár nyilvánvalóan egész más okokból kifolyólag. Ekkor történt valami. A férfi szeme valahogy furcsán villant, de már túl késő volt. A fény teljesen elhomályosította a látását. Hangosan felüvöltött, de nem esett kétségbe. Behunyta szemeit - azok úgyis használhatatlannak tűntek az adott helyzetben - majd hegyezte a füleit. Gyors az istenadta! Még szerencse, hogy izzad is... Szagok alapján is tudott tájékozódni, bár közel sem olyan kifinomult módon, ahogy a szemeivel tehette volna. Mivel nem tudta, hogy a vérfarkas mi módon akart támadni, hamar cselekednie kellett. Felidézte magában a kert képét. Mögötte néhány lépésre egy fa állt. Esetleg... De ekkor már gyors rükvercbe kapcsolt, fellendítette farkát, majd teljes erőből a fára sújtott vele. Maga is megdöbbent, de a gyökerek nem is voltak olyan ragaszkodóak, a törzs még repült is egy kicsit a levegőben, mielőtt elvágta volna Gaul útját. Kinyitotta szemeit. Jó, jó, nagyon jó! Nem tökéletesen, de azért bizonytalan foltokban látott, és neki ez már bőven elég volt. Nyert egy kis időt, hogy felkészülhessen az újabb támadásra. Ahogy észrevette az időközben megkerült jobb kart, tekintete elsötétült. Próbálj csak meg megfogni! Nem érdekel! Tőből letépem azt a nyamvadt, mutáns végtagot, még akkor is, ha belepusztulok a fájdalomba!

A sötét elf még épp időben takarta el arcát a fény jelenség elől, így miután az véget ért, tovább szemlélhette az eseményeket. Amikor a fa kiszakadt a helyéről, ijedten összerezzent. Feszülten figyelt. Ahogy elnézte őket, sajnálta, hogy Gaulon nincsen lánc, hiszen meg akarja fogni Raden arcát, a szentségit!*

*A győzelme szinte biztosnak látszott, ám ekkor Raden hátraugrott és farka meglendült. Eszébe jutott a benti jelenet, ahogy bezúzta a páncélt, és nem sok kellett, hogy a fal is megrongálódjon tőle, így enyhén lassított a tempóján. Óvatosnak kellett lennie, mindenképpen óvatosnak, de megállíthatatlannak - AZ OTT A FA?! Meglepte a mutatvány, de ugyanakkor szinte komikus volt ahogy az öreg fa törzse úszott a levegőben, annyira, hogy ha lett volna ideje elneveti magát, de nem engedte, hogy elkalandozzon a figyelme. Addig lassított csak le míg a fa földet ért kettejük között, majd újra felgyorsított. Raden még mindig nem látott jól, nem pazarolhatta el az alkalmat! Jobbjával a fára támaszkodva lendítette magát át a fán. Körkörösen meglengette maga felett a kardot, a forró pernye szinte kivirágzott körülötte a mozdulatsor hatására, a fa leveleit pedig ez a perzselő virág természetellenes gyorsasággal kezdte el felfalni lángjaival, de Gauldoth már a tönk túloldalán volt. Rasa'Nir hangja visszhangzott a fejében: Erőm végére értem, a legtöbb amit tehetek, hogy felforrósítom magam! A penge üzenetét forgatója némán tudomásul vette. Még pár lépés, és eléri Radent... most vagy soha! A kardot ismételten széles ívben lendítette meg bal oldalról, miközben átkozott kezével még mindig az állat felé tört előre.*

*Némán tűrte Freya szorítását, tudta hogy ez kell most a nőnek. Szabad kezével ő fogta meg Freya alkarját és simogatni kezdte. Nem javul meg minden, de legalább tudja hogy más is itt van vele... Gauldoth támadására azonban összehúzta a szemét. Kis híján odakiáltotta neki, de eszébe jutott hol is van, és magában tartotta. Idióta! Nem parasztlengővel vágsz, a karod és törzsed is teljesen nyitott egy ilyen széles ívvel! Csak legyen vége, ezért még kapsz a fejedre...!*

*Freya egész viccesnek találta Gaul meglepett arcát. Felnevetett, de ez elég hisztérikusan hatott, gyorsan abba is hagyta. Nagyot nyelt, koncentrált, hogy ne mulasszon el egyetlen mozdulatot sem.

Látta, hogy közeledik, de még mennyire! Ráadásul még a tüzes kardját is suhogtatta, mint valami barlangi ősember a husángot. Már a tudat is megalázó volt, hogy akár egy percig is komolyan gondolhatta, hogy a férfi méltó ellenfelévé válik... cöhh. Hidegvére idáig tartott és nem tovább. Természetes felsőbbrendűségi érzete is hamar visszatalált szívéhez. Gúnyosan felmordult. Meg akarsz halni? Hát ez meg akar halni! Nem bánom, segítek ha gondolod! Még mindig a kezével akarta megfogni. Olyan szörnyű lehet? Képes lenne kibírni akkora fájdalmat? De hiszen biztosan nem olyan vészes... Elvégre csak fáj, nem? Még sebet sem ejt rajta! Hát akkor legyen úgy! Egyetlen ugrással a vérfarkasra vetette magát, nem törődve sem karddal, sem elátkozott testrészekkel. Mancsát a nyakára szorította, lélekben már felkészült a várható ellenállásra. Most kéne szétszaggatnod! Mire vársz? Mi a fészkes ragyára vársz?!*

*Raden elé akarta rántani a kardot, de benne még csak most tudatosult, hogy túl távol tartotta magától a menedéket nyújtó fegyvert. Már csak csökkenthette a kárt - lefékezett amennyire tudott, oldalra próbált volna ugrani, de nem tudott mit tenni a súly ellen mely villámgyorsan a földre taglózta. Fel akart kelni a földről, de rögtön ezután egy karmos mancs tapadt a torkára és szorította le a földre, vészesen fenyegetve az ütőerei épségét. A szíve hevesen vert ahogy farkasszemet nézett Radennel, teljesen leblokkolt ahogy a bestia arcába bámult. Meg akarta döfni, de rájött hogy nem érezte a kard súlyát a kezében, a vér megfagyott az ereiben. Oldalra pillantott és meglátta Rasa'Nirt majd' egy méterre magától. Elejtettem...? Mikor? A félelem újfajta, de valahogy mégis ismerős érzése szorította legalább úgy a földhöz, mint Raden mellső lába, melyre rátapasztotta két kezét és próbálta elnyomni amennyire csak tudta, hogy több levegőt kapjon. Picsába! Nem ezért éltem idáig, a rohadt életbe is! Miért félek?! Gondolatban dalolni kezdett, hogy összpontosítani tudjon az őt gyorsan elemésztő pánikon keresztül. Lenyúlt a tudata mélyére, teljes kontrollt akart, most. Felkészült a bekövetkező fájdalomra, nem tudta mennyit nyomhatott Raden, de muszáj volt leszednie valahogy. Muszáj. Mély levegőt vett, felhúzta a lábait a mellkasához, és teste teljes erejéből felrúgta a nagytestű vadállatot a levegőbe, haragos üvöltésként préselte ki a tüdejéből a levegőt. Működő lábizmait azonnal pokoli kín járta át, az elméjét viszont megtisztította a káosztól. Oldalra gurult és a kard mellett állt fel, mélyen zihált folyamatosan, a lábai remegtek. Bár a fegyver szó szerint karnyújtásnyira volt tőle, meredt tekintettel állt mellette.*

*Tulkas észrevette Gaul magatartását, miután ledobta magáról az állatot. Nem tetszett neki amit látott, éberebbnek kellett lennie. Fékezd le, kölyök. Gyerünk.*

*Félelem és rettegés a szemekben. Igen, igen, igeeeen! Hát erre vágyott már mióta! Istenem! Nagyszerű érzés! Ha már ebben a fölényes helyzetben volt, hanyagul elkezdett karmolászni az ütőér körül. Persze azt nem bántotta, neeeem. Még korai! Pár próba vágás. Olyan eszméletlenül vékony az emberi bőr! El sem tudta képzelni, hogyan tudnak egyáltalán huzamosabb ideig életben maradni. Mondjuk ez a példány nem fogja már sokáig húzni. Hehe. Ahogy megcsapta a vér illata közvetlen közelről, vörös köd öntötte el agyát. Beleharapott Gaul bal vállába, fogait próbálta olyan mélyre mélyeszteni, amennyire csak tudta. Kicsit eltávolodott tőle, már újabb falatra nyitotta a száját, mikor azt kellett látnia, hogy vergődik a préda. És megint csak olyan sunyin villog a tekintete. Raden még javában forgatta a szemeit, mikor meglepve tapasztalta, hogy repül - repül, de ezúttal nem magától. Mivel szerette a látványos önreklámozást, kecsesen megpördült a levegőben, mielőtt talajt ért volna. Végigmérte a farkast. Hát, már egyáltalán nem az a Grand Macho, aki volt. Szellemesnek talált gondolatára újfent felnevetett azzal a reszelős hangjával. Zárjuk rövidre! Újra rátámadt. Jobb mellső lábával földhöz vágta a férfit, beleüvöltött az arcába. A kard felé tartott, hogy eltüntesse a közelből. Csináljunk vágóhidat a placcból!*

*Lábai a földbe gyökereztek, és fogalma sem volt, miért. Küzdött már rosszabb csatát is, nem? Persze hogy igen, számtalant! Tompa sajgást érzett, kezét a vállához emelte - vér? Odafordult, bambán a harapásnyomokra meredt. Miért félek? Nem álltam volna még ilyen közel a véghez? Dehogynem...de igen. Ah, persze...hiszen még nem küzdöttem ilyen vadállattal. Raden ekkor csapta megint a földhöz, alig védekezett ellene, mintha részeg lenne. A földre érkezés fájdalmát csak tompán érezte, és noha az ordítás is távolinak tűnt, tisztán látta Raden arcát. Minden vonását jól megfigyelte, és a kép mint egy csákány hatolt át a kemény falakon, melyek azon korszaka emlékeit rejtették, amiket elméje keserves küzdelem árán nyomott el. De hiszen voltam már hasonló helyzetben... nem is egyszer, nem. Az erdőben, hát persze. Emlékszem.

A fordulat bár szinte azonnali volt, ez a röpke pillanat számára a végtelenbe nyúlt. Úgy érezte, mintha először lassan, majd rohamos gyorsasággal borítaná el egész testét a fagyos víz. Azt hitte rögvest megfullad, de nem zavarta őt a furcsa érzés, mely valahogyan mégis ismerősnek tetszett. Egy pillanatra nyíltak csak tágra szemei mielőtt kiveszett belőlük szinte minden emberi, és valami primitív csillogás vette át a helyét - igen, ezen átesett régebben, már pontosan emlékezett minden részletére. A változás a túlélés ígéretével hívogatta magához szelíden, ő pedig hezitálás nélkül magába fogadta azt. Jelenetek villantak be a fejébe, azok melyek korábban lent a pincében is, de most már vágyta őket, hallgatta a tanácsaikat. Engedte, hogy az ösztönei és emlékei vezessék gondolatait és mozdulatait. Előbb ülő, aztán álló helyzetbe tápászkodott, majd egy folyékony mozdulattal széles terpeszű állásba vágta magát, mélyre helyezte a súlypontját és előre tartva széttárta a karjait, mintha csak egy érkező ölelést várna, ám ennél sokkal halálosabb célja volt. Gondolkodásmódja megváltozott, a taktikák és fegyverek helyét átvették az elemi ösztönök, az állatias vadság, az emlékek az erdőből, amikor nem tudott máshogy túlélni.
Ettől a pillanattól kezdve nem nézett máshova, mint Raden szemeibe, nem figyelt másra, mint Raden mozdulataira, és nem harcolt másért, mint a túlélésért. Szemben vele állt az ellenfele, a ragadozó. A ragadozó a névtelen Halál, fogas pofája a Feledés tátongó kapuja, hegyes karmai az Elmúlás hírnökei. Minden csapása, minden ordítása, mozdulata, porcikája és szívverése egy dologra volt összpontosítva, hogy elhozza számára a Véget.
Élnie kellett. Ellen kellett állnia, le kellett győznie és megölnie az ellenfelét mielőtt az öli meg őt, a ragadozót kellett a prédává tennie, az Ő prédájává.
A változás beteljesedett, és bár aligha volt már önmaga, tudata megingathatatlanul kapaszkodott egyetlen fonálba, amivel visszaránthatta magát a semmiből, ha eljött az ideje: Raden fontos volt Freyának, Freya pedig neki. Nem ölhette meg őt, így minden egyes, ösztönök által súgott gyilkos mozdulatot mérlegelt, mielőtt engedte volna, hogy teste szinte automatikusan végrehajtsa azt. Ha akarta se korlátozta volna viszont az erejét. Fegyver nélkül csak így győzedelmeskedhetett, ha minden egyes támadással átlépi a korlátait. Gyorsan le kellett rendeznie, különben ő maga tépi szét saját testét ha elhúzódik ez a harc.
Súlypontját továbbra is alacsonyan tartva, majdnemhogy négykézláb futva kezdett el rohanni Raden felé, s amint a közelébe ért lecsapta mindkét kezét a földre, megpördült, és mindkét lábával az állat fejét célozta meg egy villámgyors tolórúgással, melybe máris belesajdult az egész teste.*

*Tulkas hirtelen lehámozta magáról Freyát, amint meglátta hogy Gaul hogy állt fel.*
- Várj itt, hozok valamit!
*Nem mondott többet, sietve berohant a házba.*

*Ahogy Gaul a földhöz lett vágva, Freya sikítást hallott. Nem tartott sokáig, épp csak felcsendült, mégis temérdek rémület és kétségbeesés vegyült bele. Amint elhalt, becsukta a száját. Ő volt? Nem is számít. Gyomra görcsbe rándult, szíve maratont futott mellkasában.*
- Tulkas... *üvölteni akart, üvölteni, hogy tegyen már valamit, de csak egy nyöszörgő suttogásra futotta tőle.*

A szemei, igen, azok voltak. Megint. Akár egy nyitott könyv. Mikor ráüvöltött, már akkor látott benne valami furcsát. Egész végig ezen mélázott, mialatt odasétált a kardhoz. Eltörje, ne törje? Sóhajtott. Oly mindegy. De még valószínűleg forró, így aztán szigorúan csak a markolthoz érve jó messzire elrúgta. Mire visszafordult rájött. Törés. Mintha Gauldoth lelke megtört volna. Jobban megnézve több ilyen repedést, sérülést fedezett fel szemein keresztül a lelkében. Ez vajon befolyásolja e majd a harc kimenetelét? Akármilyen primitív vaddá vált, még mindig a ragadozó volt az erősebb. Legalábbis ezzel nyugtatta magát. Egyszeriben Raden lett kettejük közül az, akiben több emberi volt, s nem rajta múlt. Ez volt az első alkalom, amikor megszeppent a harc folyamán. Nagyon nyomasztó volt ez a pillantás, de legalább ő is olyan elvetemülten nézett. Most küzdjön meg egy állattal? Ez olyan... izé... hát, lealacsonyító, nem? Főleg, hogy ennek épp fordítva kéne lennie. Talán emiatt kapcsolt lassan, talán egyszerűen csak gyorsan történt, de későn kapcsolt. A rúgás telibe találta. Elvágódott, akárcsak az előbb Gaul. Ez... ez most tényleg megtörtént? Aúúú... Azonnal vér öntötte el a száját, feje zúgni kezdett. Fel kell tápászkodnia, muszáj, a másik már nem fog kegyelmezni neki. De olyan jól fekszik itt... Freya...

A sötét elf csak állt. Nagyon szerencsétlenül érezte magát, tehetetlennek. Észre sem vette, de arca már régóta könnyáztatta volt, de csak állt mozdulatlanul, mert megígérte, hogy nem tesz semmit. Nézte a mozdulatlan állatot. Meghalt? Úr Isten, meghalt?! Újabb sikítás akart feltörni ajkai közül, mely mégsem szándékozott kijönni, helyette nehéz súlyként ülte meg a lelkét. Mi történt Gaullal? Meg fogja ölni Radent, míg nem tud védekezni... Hol van már Tulkas?!*

*A rúgás lendülete tovább vitte, elzúgott Raden mellett, közben figyelte ahogy az eldől. Kézzel-lábbal fékezte le magát ahogy földet ért. Első ingere az volt, hogy kitépi az állat nyelvét, de nem tette. Nem kelt fel. Dühödt üvöltéssel ugrott a levegőbe és ért földet Raden mellett. Széttárt karokkal körbejárta őt, baljósan figyelte...Ennyi?! Ennyi volt?! Szinte sértve érezte magát, több gyilkos tervet nyomot el magában. Nem ölhette meg, nem tehette. Folyamatosan zihált, amíg azt leste, felkel-e még ellenfele. Szemében csak az állatias vadság és kegyetlenség tükröződött.*

*Köpenyét hordva, egy tál folyadékkal érkezett vissza, melyben kötések áztak. Épp akkor ért pda, mikor Gauldoth Raden mellé ugrott. Összehúzott szemöldökkel figyelte a jelenetet, Raden még lélegzett. Lerakta a tálat és köpenyét.*
- Te gyógyítsd meg Radent, a küzdelemnek vége! Gault én látom el!
*Látta, milyen állapotban van a fia. Nem hagyná abba, le kellett állítania. Nekifutott, átölelte Gauldothot és a földre zuhantak, a csapdába esett vérfarkas kapálózott ahogy tudott, mire Tulkas lefejelte. Félig elkábult, remek. Leszállt róla és a tálhozz rohant, közben köpenyéből kiivett pár gyógyitalt és szellemi frissesség italát, amiket Freya lábához dobott, a többivel Gaulhoz sietett és letépte róla a ruháit az alsó kivételével, elkezdte betekerni a végtagjait az átáztatott kötésekkel.*
- A tiéd Raden, gyerünk!

*Állj már fel az istenit neki! Hát mégis vesztett. Egy rúgás miatt. Egy állattól. Egy félig halott lénytől. Keservesen felnyüszített. Nem sok híja lehetett, hogy lerepüljön a feje. Így is érezte. Ott volt mellette. Végtelenségnek tűnő másodpercek eredményeképp megfordult koponyájával, hogy szembenézhessen Gaullal. Tekintete fáradt, tompa volt. Ölj meg, ha akarsz, már nem érdekelsz. Látta rajta, hogy ezt is forgatja a fejében. Hát lehunyta szemeit, még csak ellenkezni sem próbált a rámért sors ellen.

Tulkas alig mondta végig a mondatot, Freya elrúgta magát helyéről, és Raden mellett termett.*
- Raden, Raden! Jól van, már nincs semmi baj. Vége. *végigsimította az állat pofáját, mire az fájdalmasan megvonaglott. Eltört az állkapcsa? - döbbent meg azon, amit biztosra tudott. Újra lángot gyújtott kezében, de ezúttal jóval nagyobbat, mint Carme esetében. Barátja fejére tette a kezét, majd hangosan mormolni kezdett. Lassan beállt a normális szívverés, eltűntek az égési sebek, majd a szárnyon lévő vágás. Készült az állkapocs gyógyítására, de előre is félt tőle. Ugyanúgy fog elsülni, mint Carménél. Vajon társa hogy reagál majd az újabb fájdalomra?*
- Mi a baj Gaullal? *kérdezte fennhangon Tulkastól idegesen.*

*Szánalmas látványt nyújtott: alig volt eszméleténél, zihálva-hörögve nyelte a levegőt és néha meg-megvonaglott a teste a fájdalomtól, a külvilág hangjai elmosódva jutottak el hozzá. Agya mást sem akart csak békésen elmerülni a boldog öntudatlanságban, hogy a fájdalom véget érjen, de nem engedte neki. Akkor nem lett volna képes gyógyítani magát, azt pedig muszáj volt, ha még valaha akart harcolni. A fájdalom volt most a legnagyobb ellensége és jóakarója is, ugyanis arra fókuszálva tudott csak ébren maradni, és az tisztította meg valamelyest a kavargó emlékekkel háborgó elméjét. Küzdött, mint ahogy mindig a harcok közben és után, mint ahogy azt újjászületése óta mindig tette.*

*Szorosan kötözte át a végtagokat a kötésekkel, de nem szakította meg velük a véráramlást. Végigsimította fia lábait mire az fájdalmában felhördült, ő pedig magában számolta a töréseket. Öt. Basszus, hatalmasat kaphatott az a bestia. Tulkas különösebb hezitálás nélkül gyors és precíz mozdulatokkal rakta helyre a csontokat mindkét lábban, nem törődve azzal, hogy hozzáért az átkozott részekhez. A mutatványt a szenvedő alany egy összeszorított fogai között kipréselt üvöltéssel jutalmazta.*
- Gauldoth rendben van...lesz...de őt most még nem gyógyíthatod meg, veszélyes lenne. Ha kell, vegyél a kötszerből, gyógyfőzetbe van beáztatva.
*Csak a nemlétező bajsza alatt mormolta a választ, máshova kellett figyelnie: a lábak bár már kevésbé, de még mindig furcsa látványt nyújtottak. Több izom részlegesen, vagy teljesen levált a csontról. Tulkas elővett a köpenye redői közül két folyadékot; egy vérvörösen izzót, és egy fakó kéket, ezeket egymás után megitatta Gaullal. Ilyenkor örült neki, hogy a köpenye zsebeiben szinte mindent tart, ami harccal kapcsolatos. Előhúzott tűt és cérnát, fürge ujjakkal esett neki a mély fognyomoknak és legalább a bőrt összevarrta, hogy ne kerüljön bele kosz. Mikor végzett, az italok hatni kezdtek, és Gaul regenerációja felgyorsult. A hirtelen változás még több kínt hozott számára, de ez egyre enyhült, ahogy az ereiből kezdett eltűnni az olvadt fémhez hasonló forróság és egyre több izom került vissza látványos kép- és hanghatásokkal a helyére. Tulkas mélyet sóhajtott. Rendben lesz.*

*Amint egy kicsit kitisztult a feje és képes volt mozogni, kinyitotta a szemeit és az eget bámulta meredten, azon gondolkodva, pontosan mi is történt. Szeme furcsán égett, talán könnyezett, vagy vér fröccsent bele, vagy mindkettő, ki tudja. Nem lepte volna meg, ha a testét ért erőfeszítések nyomot hagytak volna mindenütt. Viszont az emlékek nem tűntek el, ahogy azt remélte. Volt pár perce, amíg apja szerető gondoskodással de kíméletlenül ellátta a sebeit, így gondolkodott, miközben gyógyította magát ahogy csak bírta. El kell fogadnia az emlékeit és megbékélni velük, mert ha akarná se tudná már őket visszazárni. De nem baj, lesz rá ideje. És lesz hozzá segítsége is, Freya. Freya...Raden! Tulkas tudta hogy fölösleges lenne őt megállítani, így csak nyugodtan nézte ahogy nyöszörögve oldalára fordult, aztán hasra, hogy megkeresse az állatot, aki még nemrég az életére tört. A sötét elf és kedvence felé nézett, de valami nem volt rendben. Lenézett a fűre hogy ellenőrizze amit lát. Hunyorgott, megdörzsölte a szemeit, de a látvány ugyanaz maradt. Szürke...? Újból felpillantott és szétnézett. Minden más rendben volt, a zöld szín viszont hiányzott a világából. Remélni tudta csak, hogy majd idővel visszatér, de most fontosabb dolga is volt. Hol Radenre, hol Freyára nézett, és bár gyakran pislogott mert rettentően zavarta a zöld hiánya és az égető érzés a szemeiben, tekintetében őszinte aggodalom tükröződött. Visszatért.*
- Raden... ő jól van? Él, ugye?

*Raden álmosan merengett a történteken. Legyőzték, ezt már teljes bizonyossággal állíthatja. Gaulra nézett. Bár nem sokat látott belőle Tulkas takarása végett, azért a hangok kicsit kárpótolták sérült önérzete felett érzett fájdalma miatt. Már nem volt benne harag, vagy gyűlölet. Lett volna esélye rá, hogy még most is hasonlóképpen érezzen, de elszúrta. Már nincs joga hozzá. Az egyetlen lény, aki képes volt őt legyőzni, most itt hörög nem messze tőle horrorisztikus szögekben hajló lábszárral. Legalább nem adta könnyen magát. De ez már olyan mindegy volt számára. Gazda. Egy új gazda. Ahogy meghallotta a mocorgást, majd hogy az ő nevét mondták, elkezdett Gaul felé kúszni, majd védelmezőn mellégömbölyödött. Nem valószínű, hogy valaha is olyan barátokká válnak, mint ő és Freya. De elfogadta őt egyenrangú társként. Tétova tisztelet ébredezett benne a vérfarkassal szemben.
Freya megkönnyebbülten bólintott. Tehát Gaul is jól van. A kötszerre nézett, majd elutasítóan megrázta fejét. Nem szeretett segédeszközökkel gyógyítani. Olyankor fele olyan hatásos munkát végzett, mint amikor rajta volt az a nyomás, hogy maximális teljesítményt kell nyújtania, mert nincs más lehetőség.*
- Raden! *akarta visszahívni, mert egy pillanatig attól tartott, hogy rátámad a férfire. Nagyon meglepődött, amikor ennek a tökéletes ellentéte történt. Elmosolyodott. Hát sikerült. Az állat után mászott* Igen, Gaul, él még. Úgy látom, szereztél egy új szövetségest. *mondta a lehető legkellemesebb hangján, Raden felé intve* De most aztán csend legyen, kapard össze magad, mert elég cefetül nézel ki, és ma még bálba is akarunk menni. *szólt mosolyogva. Valami baj történt a szemével? Olyan furcsán, gyakran pislog. Áhh, csak rémeket látsz! - hessegette el magától az ötletet.
Mélyet sóhajtott, s nekiállt az állkapocsnak. Újra tűz égett tenyerében, halkan mormolni kezdett. Raden szemei felpattantak, pupillája kitágult. Zihálni kezdett. Nyilván üvöltött is volna, ha képes lett volna kinyitni a száját. Fülsértő reccsenés kíséretében a helyére került a csont. A ragadozó felordított, majd visszahanyatlott. Kimerülten pihegett. Freya keze megállt a levegőben, immár üresen. Még sosem hallotta ilyennek barátját. Lehunyta szemét.
Már vége... vége..*

*Amikor Raden elindult felé a földön kúszva, mozdulatlanul várta hogy mi következik. Aztán az állat leheveredett mellé. Vigyorgott egyet, aztán hasra heveredett a fűben és lehunyta a szemeit. Lassan bólintott párat Freya kérésére, tényleg van még egy bál, ahol meg kell jelenjenek. Mindkét Waerjak összerezzent az állcsont zajára és Raden azt követő üvöltésére, de szinte rögtön visszatért beléjük a nyugalom, amint nem jött több fájdalmas ordítás.*
- Most már... kijelenthetem, hogy ez jó küzdelem volt.
*Tulkas szintén vigyorgott egyet, aztán újra megnézte a kötéseket, melyek néhol rózsaszínes árnyalatot vettek fel. Hm... ott nem is volt nyílt seb... Aztán végignézett az egész testén, melyen itt-ott apró vércseppek jelentek meg. Felvont szemöldökkel karba tette a kezeit, vigyorogva elemezte ki a helyzetet.*
- Úgy tűnik tanúi lehetünk annak, amikor valaki vért izzad a ránehezedő nyomás alatt. Semmi komoly és leginkább csak látványos, de igazán többet kéne edzened így. Ennyitől nem kellene ilyen jeleknek mutatkoznia.
*Gaul nem ijedt meg, csak tudomásul vette a helyzetet. Ha nem emlékezett volna korábbi éveire akkor esetleg megrémült volna, de tudta, hogy korábban többször történtek vele hasonló dolgok, így megint csak vigyorgott egyet.*
- Na és a színvesztésről mit tudsz, öreg?
*Tulkas összehúzta a szemeit, rosszallóan nézett rá. A vészhelyzet elmúltával jött a szidás.*
- Azt, hogy lehet hogy idővel visszakapod. Idióta voltál és szükségtelenül túlerőltetted magadat. Úgy kellett leállítanom, különben megölted volna Radent.
*Kipattantak a szemei és ülő helyzetbe tolta magát, hogy farkasszemet tudjon nézni apjával.*
- Nem. Végig én irányítottam és nem az ösztöneim. Ha meg akartam volna ölni, akkor nem fogom vissza magam és nem csak sétálgatok, amíg ő a földön feküdt.
*Pár másodpercig még egyáltalán nem mozdultak, mindketten arra vártak, a másik mond-e valamit. Végül Tulkas megenyhült és bólintott egy szelíd mosollyal az arcán. Gaul ugyanígy tett, aztán Radenhez hajolt és óvatosan megsimította a fejét, kuncogva megjegyezte:*
- Piszkosul kemény fejed van, tudod?
*Freyára pillantott, akin a könnyek vonalát még mindig látta, mire a szíve megint összeszorult, ezúttal nem fizikai ok miatt. Szükséges volt. Szükséges. Legszívesebben megölelte volna, de tiszta vér volt, a vállán levő sebekből még most is szivárgott egy kevés, de nem érdekelte. Mondjuk... a nő még mindig az orrvérzéses ruhában volt. Kitárta a karjait, ezúttal tényleg egy ölelésre.*
- Sajnálom hogy rád ijesztettem, kedvesem. Esküszöm, nem vesztettem el teljesen a fejemet, nem vagyok vadállat.

*Kijelentette, hogy ez egy jó közdelem. Egészen enyhe hisztériával elvigyorodott. Ennyi? Tényleg csak ennyi lett volna? Hisz Raden is feledni látszott az előbbieket, akkor ő miért érzi magát még mindig sokkolva? Jó, azért már nem olyan vészes a helyzet, kezd megnyugodni, normálisan lélegzik, nagyjából a szíve is a szokásos tempóban lüktet, ilyesmik. De ezt a napot sosem felejti el, s talán néha-néha elvétve még éjszakai álmaiban is meglátogatja az imént látott jelenet, s mondania sem kell, hogy nem a kellemesebbjében.*
- Vért... izzadni? *ismételte meg, mert azt hitte rosszul hall. Jézus! Még sosem találkozott ilyennel.
Aztán csak hallgatta őket. Bár Gaul azt állította, hogy nem ölte volna meg Radent, Freya nem volt ebben olyan biztos, és akkor neki is ez volt az első gondolata. Vajon a férfi tényleg komolyan vélte, vagy ő is csak önmagát szerette volna meggyőzni erről? És Freya mit higgyen ezzel kapcsolatban? Változtat ez valamin? Hajába túrt, halkan, de annál mélyebbet sóhajtott. Ne most, most nem akarok erre gondolni. Majd később...
Az állat csak vállat vont. Hát de most mit csináljak vele, ha kemény?*
- Ez volt a szerencsénk... *ha nem így lett volna, most akár Raden agyvelejét takaríthatná a ház oldaláról. Megborzongott.
A vérfarkasra nézett. Kutatóan fürkészte arcát. Talán bizonyítékot keresett az előbb elhangzottak alátámasztására, vagy a nemrégiben feltűnt, majd látszólag távozó érzéketlen szörny nyomait kutatta, nem tudni. Mindenesetre elmosolyodott, de mozdulatlan maradt.*
- Rendben. *mondta könnyed hangon, eltüntetve vonásairól a fürkésző, bizalmatlan érzések árnyalatait. Hogy hová? Minél sötétebb, minél mélyebb helyre lelke egy jól rejtett zugába, feledni próbálva azt az állatias ösztönt, ami Gault irányította.*

*Nem kapott ölelést, helyette viszont érkezett az általa második leggyűlöltebb pillantás: "megbízhatok benne? barát, vagy ellenség?" Apja is ugyanígy nézett rá, mikor ennél is szörnyűbb testi és lelki állapotban hazavágódott húsz éve, hogy amint rendbe jött, önmagaként hagyhassa el a házat meghalni. Próbált minél jobban reagálni a dologra, de a legjobb ami kitelt tőle egy vállvonás és egy erőltetett vigyor voltak, amint leengedte a kezeit. Talán csak nem akar megölelni mert tiszta mocsok vagyok. Áh, fenéket.*
- Rendben. *Ismételte el Freya válaszát egy fura kísérletként arra, hátha tényleg rendben lesz a dolog, de tudta, hogy ez távolról sem ilyen egyszerű. Radent megnyertem magamnak, de mi lesz most? Megérte? Ismerem ezt a nézést, kételkedik abban, hogy épelméjű vagyok-e. Nem kéne ennyire rá támaszkodnom, ha meggondolja magát velem kapcsolatban, akkor nem tudom mihez kezdek majd... Ugyanakkor öröm az ürömben, hogy legalább nem szánalommal néznek rá; ezerszer inkább ez a pillantás, mint az. Mély levegőt vett, aztán feltápászkodott a földről, remegő lábakkal és sántítva indult el befelé lassú tempóban. Amint a többiek mögötte voltak, arcáról eltűnt az erőltetett mosoly minden maradványa és üres arckifejezés vette át a helyét, mely már sokkal természetesebben jött. A hátán levő karmolásokból még mindig csorgott a vér.*
- Kölyök, a hátad még vérzik.
- Tudom. Megyek és lefürdök, majd bekötözöm fent.
*Tulkas addig nézte őt amíg el nem tűnt az ajtóban, majd halványan mosolyogva elkezdte összepakolni a tűt és cérnát, az üres üvegeket a köpenyébe, közben Freyához beszélt.*
- Hiába döntöttem fel, ha akarta volna, egyszerűen kiharapja az egész torkomat. Lerí rólad, hogy nem hiszel neki.
*Tényszerűen, egyhangúan közölte az információt, és ugyanígy folytatta.*
- Azért cselekedett így, mert élni akart, és Raden megölte volna, legalábbis ő ezt érezte. Gauldoth mindig élni akar. Ha más célért nem, hát azért, hogy ellenálljon a halálnak.
*Miután összepakolt, felállt és felvette a köpenyét, felmérte a kert közepén parázslóan égő fát. Nem volt semmi, az biztos. Honnan lehet ilyet bestiát szerezni, egyáltalán...?*
- Most főleg miattad él. Általa a te kezedben nyugszik egy az előbb látottnál is nagyobb és instabilabb erő, vigyáznod kell rá. De neked nincs okod félni tőle.

*Miután a férfi utánozta Freya válaszát, a sötét elf megfogta annak kezeit.*
- Emlékszel mit kértél te tőlem? Időt. Hogy adjak neked egy kis időt. Most én is ezt kérem. Elvégre nem mindennap láthat az ember egy ilyen jó küzdelmet, nem igaz? *végigsimította az arcát* Ne aggódj.
*Mikor Gaul feltápászkodott végignézett az udvaron. Lelki szemei előtt újra megelevenedett a küzdelem. Tulkas hangjára hátrapillantott. Miért nem gyógyította meg azokat a sebeket, ha a többit már ellátta? Zavart érzelmi állapotában észre sem vette a meggörnyedt vállakat, az enyhén előredőlő testet, és a csoszogó lábakat, amik megsúghatták volna számára, hogy mit érezhet Gaul. Helyette csak automatikusan felajánlotta segítségét. *
- Ha akarod, utána rendbe tudom őket hozni.
*Az öreg farkas szavai ostorként csaptak rá. Lerí rólad, hogy nem hiszel neki. Igaz lenne? Kemény tekintettel felnézett. Márpedig őt senki se gyanúsítsa alaptalanul. Főleg ne ilyen tompa, üres hangon.*
- Nem tudom mit higgyek.
*Némán hallgatta a másikat. Követte annak pillantását. A fa szikrákat futtatva, lassan égett. Milyen stressz kell ahhoz, hogy ilyen erőt ki tudjon fejteni Raden?*
- Én nem félek. Egyszerűen csak... sok volt ez így. Ennyi az egész. Nem miattam kell élnie, hanem önmagáért. Addig nem is válhat stabillá az ereje, míg ezt meg nem tanulja. És egyelőre még magamra sem tudok tisztességesen vigyázni, nemhogy más valakiért tartozzak felelősséggel.
*Raden közben lustán tisztálkodott, elvégre a bál szót ő is elcsípte az imént.*

*"Nem miattam kell élnie, hanem önmagáért." Szíve kihagyott egy ütemet a boldogságtól, amikor meghallotta a szavakat. Végtelenül jóságos mosoly terült szét az arcán amint nyugodtan válaszolt azon a mély hangján.*
- Gauldoth a szó szoros értelmében mindenét elvesztette, egy időre még a saját szüleit is, és ami a legrosszabb, saját magát is. Nem lát mást ha tükörbe néz, csak azt, amit egykor elvesztett. Jobban ismerem őt mint ő maga, tetőtől talpig, de...
*Összehúzta magán a köpenyt; ideje volt mennie előkészülni a bálra, tudta, hogy Gaul jó kezekben lesz, a sajátjában és a vajákos sötét elfében.*
- ...tanítsd hát meg, hogy önmagát lássa a tükörben, hogy magáért éljen. Tedd meg amire ez a vén bolond se volt képes.
*Apró hatásszünetet tartott, aztán krákogott egyet és megdörzsölte az orrát. Pedig nincs is hideg... de megfáztam? Jó ég, még a hamu is a szemembe ment, mindjárt könnyezek. Igen, gyorsan el kell mennem, mielőtt még több hamu megy bele.*
- Tehát. Most indulnom kell, össze kell kapnom magamat és Yavannát a bálra. Ott találkozunk, Freya Rawidan.
*Gyorsan meghajolt, aztán sietős léptekkel távozott, még mielőtt túl sok hamu gyűlt volna a szemébe, de az ajtóból még visszakiáltott.*
- Ja, az emeleten van egy afféle raktárszoba, van ott pár ruha számodra amik tisztán vannak tartva, ne félj nem porosak. Válogathatsz kedvedre!

*Több szünetet tartva sétált fel a lépcsőn, semmire sem tudott gondolni, mert túl sok mindenre akart egyszerre. Radenre, Freyára, arra a pillantásra, a jövőre és a múltra, a jelenre, anyjára és hogy hogy fog majd reagálni... Mindezek helyett egy forró fürdőt engedett, ami hamar vöröses árnyalatot vett fel, amint belefeküdt a kötésekkel együtt. Miután lemosta magát, úgy helyezkedett el hogy ha véletlenül elaludna, akkor ne fulladjon bele. Pihentette az elméjét és szemeit, remélve hogy látása hamarosan a régi lesz.*

*Teljesen megnyugtatta Tulkas mosolya. Minden feszültség, minden aggodalom kiszállt belőle, ahogy ő is visszamosolygott rá. Ez volt az a másodperc, amikor igazán megszerette az öreget. Figyelmesen emlékezetébe véste az elhangzott dolgokat. Úgy érezte, ez a pillanat később még fontossá válhat.*
- Már alig várom, Tulkas Waerjak. *pukedlizett.
Lassan elindult ő is befelé, azon törve a fejét, hogy mégis mit vegyen fel, mikor mint valami égi ajándékként Tulkas visszaszólt. Szélesen elvigyorodott.*
- Oké, köszönöm szépen!
*Feltrappolt az emeletre. A fürdőszoba előtt még elkiáltotta magát.*
- Gaul, ha valami baj van, csak üvölts!
*Választ sem várva már ment is tovább, berontva a raktárféleségbe. Az ajtóban földöntúli mosollyal az arcán, enyhén lihegve megtorpant. Szétnézett a poros kis szobában. Hatalmas ruha és cipőkupacok hevertek szanaszét. Az egyetlen ablakból beszüremlő lenyugvó nap fénye világította meg a helyiséget, sejtelmes hangulatot kölcsönözve annak. Mennyi holmi! Hirtelen úgy érezte magát, mintha csak egy színház kelléktárában lenne. Ennek megfelelően, ahogy elkezdett a ruhák közt turkálni, kitalált személyeket képzelt egy-egy darabba. Szinte látta a jelmezekben táncoló hercegnőket, alattomos koboldokat, vívó lovagokat. Az alakok egyszerre ellepték a szobát, ami egy szempillantás alatt hatalmassá látszott tágulni. A mesebeli karakterek varázsos zenére táncoltak, mely mintha a földből áramlott volna fel őket szórakoztatni. Voltak, akik szenvedélyes tangót, vagy akár lassú keringőt jártak. Basszus!- kiáltott volna fel. Első döbbenetében teljesen lecövekelt kezében egy elnyűtt köpennyel, de amikor egy dühös férfi kitépte dermedt ujjai közül az anyagot, felengedett. A látomás nem akart szűnni. A mulatozó tömeg ide-oda lökdöste tánc közben. Micsoda maskarák! Itt kell lennie valahol az övének is. De hol? S meglátta. Nem volt fellengzős, vagy túlzottan díszített. Tökéletesen megfelelő számára. A hölgy, aki viselte, ott állt a tömeg szélén méltóságteljesen, tökéletesen, egyedül… Tétovázva intett a nőnek, mire az hanyag eleganciával visszabiccentett. Freya félszeg vigyorral szorosan behunyta szemét, és mikor ismét kinyitotta, újra egyedül volt a szűkös szobában. Nem tudta honnan jött ez az egész, betudta a már régen kialakult elmezakkanásának. Tudatalattija talán ezzel menekült a gyakran túl zordnak rémlő világ elől. Várjunk csak! Elmezakkanás…? Biztos? Mert ha minden igaz, akkor annak a ruhának itt kell lennie, amit az elvarázsolt nő viselt. Térült-fordult a kupacok közt, s lassan valóban rálelt a darabokra. Hmmm… Furcsa…*

*A forró víz először csak rontott a fájdalmon. Vannak akik azt mondják, mindent meg lehet szokni, még a fájdalmat is. Ötven év szüntelen kín után az ilyen pillanatok közben elgondolkodva kijelenthette, hogy szívesen kezet rázna azokkal, akik egyetértenek ezzel az elmélettel. Jó hosszú, szoros kézfogás lenne, igen...
Alámerült a vízben, közben tovább gondolkozott, merengett a még most is lüktető végtagjain, alaposan kioktatta a képzelt ellenfeleit. Még csak nem is tompul, ahogy azt mások sejtenék. Sosem lehet megszokni, bolondok. Csak az esztelen üvöltés egy idő után unalmassá válik.
Undorító, gyenge lények ezek. Az életre nem is méltóak. Nemde, gyermek?
Azonnal felült a kádban, levegő után kapkodva, köhögve nézett körbe a fürdőszobában, keresve a hang forrását. Túlerőltetett izmai ezt még egy dózis fájdalommal jutalmazták, csengeni kezdett a füle. Képzelődök. A túlerőltetés hatással van az elmére. Apa is megmondta. Miután meggyőződött, hogy senki más nincs a szobában, szemet szúrt neki egy szürke törülköző látványa. Egy grimasszal jutalmazta meg a tárgyat, tudta, hogy zöldnek kéne lennie, de a színnek továbbra sem volt nyoma.*
- Úgy tűnik, hozzá kell szoknom az új színvilágomhoz. *Mormolta magában halkan, ekkor hallotta az ajtó túloldaláról Freya hangját. Hiába nem láthatta, bólintott neki. A nő még csak nem is várt választ, hanem tovább lépdelt a... ah. Ruhát választ. Neki sem ártana így tenni. Kikászálódott a kádból, már valamivel elevenebben, mint mikor bejött. Hiába, apja szerint egy csata után három dolog segít, lehetőleg egyszerre: forró fürdő, finom borok, és tüzes nők. Megmosolyogtatta a kis emlék, akármilyen komor is volt a kedve. Többes számban... a vén perverz. Háromból egy, nem túl jó arány.
Törülközőt maga köré tekerve lépdelt át a hálóba, hallotta hogy Freya még másutt keresgél. Hm, talán királylányosat játszik. Biztos jól szórakozik. Újabb mosoly, nem is rossz, ez már a második. Levedlette és az ágy mellé dobta magáról a nedves-véres kötéseket, sosem volt a rend híve, szeretett a saját kis rendezett káoszában élni. Egy fiók leghátuljából előkotort egy új guriga kötszert, amit kék rúnák készítettek. Már ahogy kézbe vette érezte a belőlük áradó gyógyító energiákat és jóleső melegséget... így talán táncolni is tud majd. Ha Freya akar majd. Mindegy, ezt majd később lerendezi. Betekerte a végtagjait, majd miután ellenőrizte a hátát, a felsőtestét is a karmolások mentén. A vérzés ugyan elállt a hátán, de fő az óvatosság. Meg olyan kellemesen meleg...
Odaállt a hatalmas, ódon - szerinte enyhén túldíszített - szekrény elé és kinyitotta mindkét ajtaját. Csordultig volt tömve ruhákkal, de nem válogatott mert egyetlen egyet keresett, a kedvencét ilyen flancos alkalmakra, hisz ha már lúd, legyen kövér! Egy egyszerű fekete nadrág, meg is van... fekete cipő, egy bő ujjú fehér ing... ledobálta a kiválasztott darabokat az ágyra, tovább kutatott a szekrény bugyraiban, egyre mélyebben és mélyebben. Végül megtalálta amit keresett; egy díszes mellény, elől fekete gyöngyök szolgáltak gombokként, a sötétvörös alapot fekete virágminta díszítette (valami ehhez hasonló mintát tessék elképzelni). Vigyorogva gyorsan felöltözött, a mellénybe elől-hátul beszőtt páncéllemezekből és az alsóbb részében elrejtett két tőrből mi sem látszott, és még ő is alig érezte, hogy ott vannak. Az elhasznált energiát viszont ki kellett küszöbölnie valahogy. Mire leért a lépcsőn, a haja már szinte száraz volt, mintha megszárította volna magát. Előkotort a kamrából egy tálcára való szárított húst és egy vekni kenyeret, melyeket az asztalnál ülve embertelen kegyetlenséggel kezdett felfalni egy kancsó víz kíséretében.*

*Megpördült a szekrény mögött talált tükör előtt. Jól van. Az éjszakai égbolt kék anyag szinte élni, csillaghullni látszott forgás közben. Maga a ruha egy egyszerű, pánt nélküli, mellrész alatt húzott, földig érő darab volt. Freya odáig volt érte. Tett néhány bizonytalan lépést a komor fekete magassarkúban az ajtó felé. Na ooooké, ezt addig hanyagoljuk, majd a tánchoz visszavesszük. Mezítláb, kezében az embertelen topánokkal sétált le a lépcsőn. Ahogy megérezte a szárított hús illatát, gyomra hangosan megkordult. Hiába, kajálni azt mindig is tudott, és az étvágyával sem volt soha gond.*
- Azt hiszem, még indulás előtt én is bedobok valamit. *tüzetesen megnézte Gault* Nem semmi! Jól kicsípted magad! Mit eszünk? *ezzel már le is rakta a cipőket, levágta magát a székre a férfival szemben. Pár pillanat múlva szomorú sóhajt hallatott.*
- Úgy látom, most fel kell állnom, hogy hozzak magamnak enni, pedig olyan jól leültem. Hjaj.
*Ezzel lezártnak is tekintette a témát, nem tápászkodott fel. Lustaságom határtalan. Az asztalon heverő kezeire hajtotta fejét.*
- Jobban vagy? Raden még mindig kint van. Szerintem bealudt. Rendesen kifárasztottad. De te sem nézel ki valami haj de jól. A hátadat már bekötözted? Ilyesmit mondtál idelent, bár Gaia lássa lelkem, én nem tudom elképzelni, hogy hogy tudnád azt összehozni. Én már egészen tűrhetően vagyok, bár odafent volt egy elég élethű hallucinációm, de ez persze bárkivel előfordulhat. Velem is megtörtént már néhányszor. A nagyi azt mondja, hogy ezek "látomások", de szerintem egyszerűen csak ketyós vagyok, aminek persze nem tesz jót, ha erőszakot látok. Lényegtelen. Ezt a ruhát is így találtam. Az elvarázsolt nő mutatta nekem! *mondta teljesen komolyan, magában pedig egy "na, erre most mit felelsz?" vigyort nyomott vissza.*

*Freya szinte beharangozta a közeledtét a nyikorgó lépcsőkkel, így nem érte túl váratlanul az érkezése, fel tudott rá készülni. Hogy hogyan? Először is eltüntette a méla közönyt az arcáról, hogy valamivel élénkebbnek mutassa magát, bár még mindig megviselt volt, csak éppen nem búskomor. Másodszor is... nem, csak ez az egy lépés volt. Talán ha meglátja Freyát, megörül kicsit, legalábbis remélte. Tényleg, mit vett fel? Hátrafordult, és figyelte ahogy előbb a nő - meztelen? - lába bukkan elő a lépcsőfordulóban, aztán fokozatosan teljes valója. Emlékezett erre a ruhára, ez a darab szerencsére még csak Rose közelében sem járt sosem. Nem egy levetett gönc, ez immár egyedül Freya ruhája volt, csakis az övé. Teljesen elbambult ahogy nézte az asztal felé tartó nőt, egész addig, amíg helyet nem foglalt. A sötét elf alakját pont a kellő helyeken hangsúlyozta ki a ruha, ráadásul a kedvenc színében pompázott, érthető volt hát, hogy elmélázott a részletekbe merülve, képzelegve. Ez azonban nem jelentette azt, hogy abbahagyja az evést akár egy pillanatra is, egészen addig nem tartott szünetet amíg kedvese meg nem szólalt.*
- Ugyanezt én is mondhatnám; gyönyörű vagy ebben a ruhában, mintha csak neked készült volna. Talán te csináltad valami varázsigével?
*Éhes, de nem akar felkelni. Hát, ez márpedig az én adagom... sebaj, megoldom. Letette a kenyeret és felemelkedett a székéből, csoszogva-sántítva, más szóval mint egy kóbor macska, úgy vándorolt be a kamrába miközben tovább beszélt.*
- Úgy tudom, nem túl nehéz tárgyakat, többek között ruhákat idézni. Szerintem képes lennél összehozni egy ilyet. Óvatosan egyél, a bálban is biztos egy egész lakoma lesz, finomabb mint ez.
*Visszatért, egy a saját hatalmas adagjánál jóval kisebbel, mely még mindig szép méretű volt, majd lerakta Freya elé. Nem a saját helye felé indult, hanem a pinceajtó felé. Kinyitotta de nem lépett be, hanem csak benyúlt egy kézzel az ajtó mellé, felkapta az odatámasztott díszes sétapálcát. Átlagos külsejű fa pálca volt, a felső része egy könnyen megmarkolható acélgomb volt, amit alulról egy a fából kifaragott karmos kéz tartott.*
- Valamivel jobban vagyok, de szerintem még egy-két napig fájni fog minden porcikám, a zöld színt pedig nem tudom, mikor fogom újra látni, majd kiderül. A bot csak azért kell, hogy ne fájjon annyira, ha nem muszáj. Meg piszkosul jól is néz ki.
*Apró kuncogás, aztán helyet foglalt az asztalnál, sétabotját a széléhez támasztva.*
- Kicseréltem minden kötést, eláztak a kádban. Ezeken rúnák is vannak, így lazíthatok kicsit az öngyógyítással, a munka oroszlánrészét elvégzik azok. Hogy hogy hoztam össze? Egyszerű, hátratörtem a könyökömet, úgy nagyon könnyen elérhető.
*Bekapott egy falat kenyeret, közben hátrapillantott, a kertajtóra. Raden talán itt is kéne, hogy maradjon. Majd csak nem fogja szétverni a házat. Talán hagyok kint neki a húsból. Szélesen vigyorogva Freya felé fordult.*
- Frászt, simán körbekötöztem a felsőtestemet. Ilyen apróság miatt nem törném hátra a könyökömet. Egy tőr miatt, esetleg.
*Hallgatta a mesét a hallucinációról és/vagy látomásról, vállat vonva válaszolt.*
- Varázshasználóknál gyakoribb a haluzás, de én is tudnék mesélni róla, nekem szünet nélkül vannak. A te esetedben a látomás sem kizárt, tekintve hogy mikre vagy képes, de már nagyon régen tanultam akármilyen mágiát, nem tudhatom. Azért remélem nem rossz társaságot hallucináltál.
*Ah, "nem tesz jót, ha erőszakot látok". Helyben vagyunk, mélyet sóhajtott.*
- Nézd, kedvesem, én nem akartam --
*Félbeszakította, mikor rájött, hogy a fedetlen jobbjával akart Freya kezéért nyúlni az asztalon keresztül. Visszahúzta a kezét és újrakezdte.*
- Én nem akartam ennyire kiütni Radent, szükségtelenül sok erőt szabadítottam fel, kevesebb is elég lett volna. De esküszöm, hogy nem öltem volna meg őt, elnyomtam ezer másik gyilkos ingert.
*Keserves sóhajt hallatott, amint hátrasimította a tincseket amik az arcába lógtak. Ritkán bánt meg jól sikerült harcokat, de a kétségbeesése felülmúlta a küzdelem élvezetét.*
- Sajnálom. Az egészet.

*Elvigyorodott, amikor látta, hogy azért Gaul nincs olyan rosszul, hogy ne tudná megbámulni. Előtte is megpördült, csakúgy, mint nemrég a tükör előtt. Még kecsesen meg is hajtotta magát mielőtt helyet foglalt.*
- Nem, nem én csináltam, de aranyos vagy, hogy ilyeneket nézel ki belőlem. Mellesleg varázsigével ruhát készíteni? Hát, nem is tudom. Még sosem próbáltam a semmiből létrehozni tárgyakat, bár valószínűleg nem lehetetlen. Szerinted ez is így készült? Olyan, mint egy tavaszi égbolt. Nagyon szép.
*Ahogy a férfi felállt kaját hozni neki a lestrapált fizikumával, Freyát majdnem kezdte elborítani a lelkiismeret-furdalás, ám ez nyomban elpárolgott, mihelyst elé rakták az ételt.*
- Köszönöm. Jól van, akkor csak ennyit tüntetek el.
*Hova megy? Ennyire csalódott bennem, hogy nem hajlandó egy asztalnál enni velem? Aztán, ahogy a vérfarkas visszatért, elmosolyodott. Megnézte a botot. Elismerő morgást produkált, miközben tolta magába a húst.*
- Tényleg stílusos.
*Amikor elhangzott a "hátratörtem a könyökömet" rész csaknem elsápadt.*
- Egy tőr miatt? Ugyan már! *legyintett.*
- Állandóan hallucinálsz? Például miket? Nekem most egy mulatozó kompánia jutott.
*Nem tudatosult benne, hogy a rossz kezével akarta megérinteni, csak türelmesen figyelt. Lassan bólintott.*
- Oké, elhiszem. Csak kiborultam. Ne haragudj, hogy vonakodni látszottam.

*Csak kiborult. Hm. Bár tudta, hogy ez egy teljesen logikus dolog, akkor is kételkedett az egészben, valami még mindig nem volt rendben. Talán a nőnek elege volt a témából, amit megértett volna... hiába, nehéz volt harcolni saját maga ellen: tudta, hogy valószínűleg semmi baj sincs, elvégre csak időt kért tőle, a tudatalattija folyamatosan elméleteket gyártott, hogy mi romolhatna el. Majd elmúlik. Rántott egyet a vállán, annyiban hagyta a témát és inkább másfelé terelte azt.*
- Komolyabb már egy ideje nem volt. Többnyire csak apró fény- vagy árnyékfoltok a perifériás látásomban. Pár hete már nem, de régebben hallottam sikolyokat is, zúgásokat. Gondolom a folytonos fájdalom okozza őket, sosem érdekelt, megtanultam együtt élni velük.
*Megragadta a botot, felkelt és elindult az egyik magasabban levő konyhaszekrény felé. Kivett belőle egy apró üvegcsét, ami rikítóan türkiz folyadékkal volt töltve. Egy kortyra lehúzta az erős gyógyitalt, az üvegcsét pedig kidobta. A konyhapultnak támaszkodott, jobbra-balra lengette a botot.*
- Odakint, mikor felkeltem a földről, visszatértek az emlékek amiket elfojtottam. Már tudom, hogy voltak rosszabb hallucinációim is. Te legalább csak mulatozókat láttál.
*Előbb szomorkásan, aztán már halvány vigyorral nézett maga elé, aztán Freyára. Kezdett valamivel élőbbnek kinézni. Most jutott csak eszébe; a zsebéből előhúzott egy, a család címerével hímzett selyemkesztyűt, és felhúzta a jobbjára.*
- Ja, egyébként nem tudom honnan van a ruha. Anyám szerezte valahonnan, még Rose előtt. Azt mondta, ne kérdezzem honnan van, csak adjam oda valakinek akit szeretek, de elfeledkeztem róla - mostanáig, úgy tűnik már a tiéd.
*Elgondolkozott, aztán fejcsóválva elnevette magát.*
- Elvarázsolt nő, mi... nem az édesanyám volt az? Egyébként voltál már bálban?

*Látta a férfi arcán, hogy valami baj van, de nem kérdezett rá. Ha nagyon fájlal valamit, majd úgyis elmondja, ő pedig nem akarja többször erőltetni a mélylélektani társalgást. Innentől kezdve sodródik az árral. Lesz ami lesz. Mi volt ez a vállrándítás? Ez mit jelent? Jó, nyugi. Ne érdekeljen. A végén úgyis minden a helyére áll. ...Vagy nem.*
- Sokszor hallottam, hogy hatalmas fájdalomban élsz, de egyáltalán nem tudom elképzelni. Olyan mértékű kín, hogy hallucinálsz tőle - te jó ég! És, és nem jobb azóta, mióta Arou kezelt?
*Lerakta a kést, villát, Gault szemlélte.*
- Csak mulatozókat. Hát igen. *furcsa fintort vágott* Megjegyzésképp, sosem jó, ha elfojtod magadban az emlékeidet, mert ettől csak még rosszabb lesz. Néhány év múlva egy remegő kezű vénember leszel, mert felőrölnek az átélt traumáid, ha nem teszel ellene valamit. Mivel tapasztalataim szerint nem vagy egy lelkizős típus, így más módszerhez kell folyamodni. Esetleg írhatnál. Leírod az ilyen történéseket minél részletesebben, annál jobb. Az ilyesmi általában segíteni szokott, bár előfordulnak alatta hisztérikus rohamok, sírógörcsök, hasonlók.
*Felállt, odasétált a férfihez, megfogta selyemkesztyűs kezét. A szemébe nézett. Szíve nagyot dobbant. Eszméletlen jól néz ki még ilyen lepusztultan is! Hallgatta a ruha történtét. Felnevetett.*
- Az egész úgy hangzik, mintha most találtad volna ki! *mondta, miközben ujjait összefonta a másikéval.*
- Hát, nem tudom. Ha ma este találkozok édesanyáddal, megmondom. Persze, hogy voltam. A Loriniel család többször is rendezett bálokat, és a nagyi miatt nekem is el kellett mennem. Mondhatom nem egy alatt aludtam be. Egyszer mi is adtunk estélyt. Jó páran meglepődtek, hogy a viskó alatt egy hatalmas terem van! A nagyival pofásan rendbe hoztuk és csak úgy ámultak a népek! Még azóta is szokták emlegetni. Sosem volt annyi részeg ember a Földalatti városban egyszerre, mint abban a három napban.

*Egy pillanatra elgondolkozott, aztán csettintett.*
- Képzeld el azt, amikor megöleltél Arou vizsgálata után. Akkor ha jól emlékszem, valahogy védekeztél ellene...szóval valamivel erősebb. Te egyszerűen fájdalmat érzel az érintés helyén, de én mindig minden érintett porcikámban érzem, a csontomtól a bőrömig kezdve.
*A komor téma ellenére mosolyogva beszélt. A kezelés kérdésére megrázta a fejét.*
- Nem kezelt, csak megvizsgált. Adott korábban pár üveg bivalyerős fájdalomcsillapítót, de nem használom őket. Tudod, lehet hogy tompul egy időre tőle, de utána visszatér. Azt hinnéd, hogy megszoktam az egészet, de esélyem sincs rá. Minden nap pontosan ugyan olyan, mint az első, és ha a fájdalom tompul, szörnyű érzés mikor újra felerősödik. Mára csupán több önkontrollom van - nem rándulok görcsbe, nem ordítok, vagy próbálom meg levágni a lábamat.
*Apró szünet, átfuttatta a szavakat magában... Hopsz.*
- Azt csak kétszer próbáltam. Az írás nem rossz dolog, próbáltam, de nem segített. Másrészről... honnan tudod, hogy nem vagyok lelkizős típus? Sosem kérdeztél a múltamról.
*Sejtelmes vigyort villantott, ami enyhe meglepetésbe csapott át mikor Freya megfogta a kezét. De...miért a jobbat? Hiszen az... miért? Bár a szöveten keresztül nem érintette meg a rothadást, mégis félve, bátortalanul szorította meg a nő kezét, összefonva az ujjaikat. Így belegondolva kellemes meglepetés volt, hogy azt a kezét fogta meg. Egy nagyon kellemes meglepetés.*
- Kitalálni? Ó, szóval azt mondod hazudok...?
*Szinte fenyegetően, de sejtelmesen mosolyogva közelebb hajolt hozzá, mintha csak meg akarná csókolni őt... aztán feljebb emelte a fejét és hirtelen, de finoman megharapta Freya orrát egy "hamm" kíséretében, aztán kacagva puszit lehelt a szájára.*
- És így jár az, aki engem hazugnak nevez!
*Végighallgatta a bál történetét, és tetszett amit hallott: most már muszáj volt kérnie abból a fekete akármiből!*
- Akkor ti aztán tudtok bulit csapni. Egyszer ott is kéne mulatnunk... persze előbb a ma estén legyünk túl. Remélem, hogy nem fogsz elaludni, hiszen akkor nem tudnánk táncolni, például így sem...
*Oldalra vitte Freya kezét, szabad karját lassan felcsúsztatta a nő hátáig. Lassú dallamot kezdett dúdolni, aztán mélyen a szemébe nézve, először lassan, hogy partnere belerázódjon, majd normál tempóban keringőzni kezdtek, ki a nyíltabb középső részre a konyha és a nappali között. Közben végig Freyát figyelte, a szemeit, az arcát és a rajta levő tetoválásokat, a haját, a szempilláit, az orrát, egyszóval minden részletét alaposan magába itta. Gyönyörű...*

- Azt hiszem, az feleakkora sem volt annak, mint amit te érzel. Évek óta gyakorlom ezt a technikát, drasztikusan csökkentettem azt a fájdalmat, amit éreznem kellett volna. Kíváncsi lennék, hogy huzamosabb ideig meddig bírnám fenntartani ezt az állapotot esetleg nálad. *sóhajtott, majd egy lopott pillantást vetett a férfi reakciójára. Ő már többször is gondolt erre a lehetőségre, csak nem tudta, hogy hogyan hozza fel az ötletet. Hát most sikerült.*
- Igaz. Mindig elfelejtem, hiszen olyan dolgok történtek, amik egy kezelés során is csak ritkán. Néha az szokott eszembe jutni, hogy valami, esetleg valaki nem akarja, hogy meggyógyulj. Amolyan ártó szellemféle, vagy ilyesmi... *majd egy vigyort erőltetett magára, inkább csak saját maga meggyőzése végett* De ebben az esetben a nagyi úgyis észrevette volna... nem? *sóhajtott. Hirtelen felcsillant a szeme* De ha vannak gyógyszereid, akkor felváltva "használhatnál" engem és azokat. Így én is tudnék pihenni közben, ellenvetésed nem lehet. Várjunk csak... Levágni a lábadat?! *esett le az álla.*
- Többször is szóba akartam hozni, de olyankor mindig felvijjogott a képzeletbeli vészcsengőm, így inkább mégsem tettem. Miért, mesélnél nekem róla? Bár nem úgy tűnik, egész jó hallgatóság vagyok. *bólogatott hozzá.
Már épp kapott egy csókot, mikor érdekes meglepetés érte. Megpróbálták leharapni az orrát! Megdöbbent arcot vágott, nagyokat pislogott, még akkor is, mikor a puszit megkapta.*
- Hát ez váratlanul ért. Én nem is mondtam, hogy hazudtál... Nem voltál igazságos. *dörzsölgette orrát, ami fehér bőre miatt a nem túl erős harapás ellenére is bepirosodott.*
- Majd igyekszem. Mármint hogy táncolni? *kérdezte, de ekkor Gaul már dúdolt is. Ahogy a farkas szemébe nézett, öntudatlanul egy hétkarátos mosoly terült szét arcán, szeme ragyogott* Nem is tudtam, hogy tudsz táncolni. Nem is rossz, nem is rossz...