A sárkány hegy alatt elterülő erdő

*Bólintok Arou szavaira és miután már csak mi hárman maradtunk váltok sárkány alakomra és Petert engedem elsőként felszállni és csak utána én. Ahogy látom kicsit küszköd a felemelkedéssel alá repülve segítem fentebb az erős légáramlatok hátára. Nem mondok egy szót se a hasát nem nyomom meg, csak finoman segítettem fentebb, mert tudom, hogy fentebb könnyebb repülni. Ahogy sikeresen felkerülünk Aroura pillantok és vele párhuzamosan haladok, bár elégé erőteljes szárnycsapásokkal.*

/-> Több megállón keresztül egy nappal később a Black ház/

___________________________________________
Leiran:

*Megsimítom a nyakát és ugyan késve mondta kid e tudom hogy őszintén. Nem dorgálom amiért nem mondja ki teljesen, hisz ő ilyen. Ilyennek szeretem. Hallom a hosszas gondolkodása utáni mondataid.*

- Ugyan én nekem már az is elegendő volt,hogy eljöhettem veletek. Inkább add az én részem is Peternek. *Mondom őszintén és könnyedén ülök kedvesem hátán.*

/-> Gressil Rezidencia (Leiran és Eras)/

*Kényelmesen ült és közben kedvese nyakát simogatta és lassan a könnyei is felszáradtak A felhőket nézegette és nem is igazán tudta, hogy miért nézi. Neki mind annyira egyforma volt. Hallom kedvesem válaszát a kérdésemre.*

- Jogos... nem volt a külön konyhára szükség. Nekünk viszont igen. Nem hiszem, hogy a gyerekek könnyedén vennék azt ha anya eltűnik 2-3 órára mert éhes és húsra vágyik...és az egy két hónapos babákat elégé nehéz lenne piknikezni vinni. Nagyobb korukra úgy 1-2 éves korukra nem lenne vele gond, de nah... szóval érted. A mágikus pajzs lesz talán a legjobb megoldás. *Mondom kis és tovább cirógatom kedvesem nyakát és finoman fekszem hanyatt rajta és felettünk lévő eget nézem.*

- Egyszer mesélt Geret nekem az ex nejedről bár nem sokat. Elégé mérgesen jött haza és igazából nem is mesélt hanem morgolódott. Pontosan mit azt már nem tudom, de lehet ez nem is olyan lényeges. Talán le kellene zárnom a róla való kérdezősködést. *Jegyzem meg magamnak elhúzva a számat és behunyom a szemem. Kezem a hasamra teszem a kicsik felé.*

- Mikor fogod elmondani neki, hogy gyerekeid lesznek? *Kérdem érdeklődve, hiszen ezzel némiképp elégtételt vehetne, bár ő koránt sem az a fajta és nem is igazán tudom, hogy mi volt közöttük.*

*Könnyedén repültek a táj felett. alattuk az elterüllő erdőben meg megugrott néhány vad. Körülöttük szelíd felhőpamacsok lebegtek , s csak a menetszelük zaja hallatszott. Arou felvonta csodálkozva kérdezett vissza Sayla szavaira*

-Csak egyszer?  Ők egyáltalán nem jöttek ki jól egymással. Ha Geret eljött hozzánk Millennia rendszerint vagy elment vagy a lakószint falai között maradt. De előfordult az is hogy veszekedtek. Ezek a veszekedések nem tartottak túl sokáig, mert Millennia becsapta maga mögött az ajtót, de volt olyan eset hogy egészen sokáig bírták… az egyik ilyen lehetett amikor a bácsikád mesélt róla. *mondta de nem folytatta a témát, mert úgy tűnt Saylának nincs erről több kérdése*

-Igen, most tervezem elmondani. Nem szoktam várni a híreimmel. Ennek pedig kifejezetten örülni fognak! *mondta majd lepillantott. Pár domb után fel fog tűnni a völgy ahová indultak. Arou elhallgatott és lefelé kémlelt. hamarosan meg is pillanthatták. A völgyben az egykori Black rezidencia helyén még látszott egy tisztás… körben már majdnem teljesen benőtték a fák, de a folyó pontosan úgy ívelt mint Sayla emlékében. A tisztást pedig elborította az azóta is érintetlenül terjeszkedő lila rózsa. Arou kicsit lentebb ereszkedett és körözni kezdett a hely felett, de percekig nem szólt.*

-Vissza sétáljunk majd miután beszéltünk a szüleimmel, vagy inkább azt szeretnéd hogy leszálljunk előbb itt egy kicsit? *kérdezte végül kedvesen. Nem mondva ki, de utalva arra hogy milyen hely felett is vannak éppen*

-Kedvesem... 300 éve mentetek szét igaz? Én még csak 250-vagyok. *Mondomf elkuncogva.* -A városban találkoztak, de most már értem, hogy miért morgott miatta. *Mondom és lassan felülve nézek le ahol Arou köröz. Felismerem a folyó kanyarulatot.*

- Ahm... én nem a szüleidre gondoltam, hogy mikor mondod el nekik, hanem Millenniara, hogy neki mikor mondod el, de hagyjuk is... majd úgyis megtudja. *Mondom elgondolkodva és a helyet nézem. Szívem hevesen kezd el verni és nagyot nyelek. Hirtelen elbizonytalanodom, hogy tényleg oda akarok-e menni és bentebb húzódom, hogy ne lássam a helyet.*

- Ez... ez a belső világom tája. *Mondom ki azt ami végig suhant az agyamon és hangom elégé szaggatott lett. Mély levegőt véve próbálok megnyugodni. Biztonságosan ülök Arou hatalmas hátán és kezemen támaszkodom ezzel kapaszkodom is.*

- Szá...szá... szálljunk le. *Mondom ki bizonytalanul, mert nem vagyok benne biztos, hogy ez tényleg jó ötlet volt-e.*

*Arou magában számolni kezdi az éveket és igazat kellett adnia a lánynak*
-Ó… eltévesztettem pár évet… Észre sem vettem hogy így eltelt az idő *mondta*

-Nem sokkal atyádék esküvője után elváltak útjaink az exemmel. Az pedig eszembe sem jutott hogy közölnöm kellene vele a hírt. Úgy vélem ez már nem tartozik rá. Ő akart válni, én pedig beleegyeztem. Azóta pedig csak nagyon ritkán találkozunk, mert olykor ha szüksége van rá, eljön pár főzetért

*lassan keringett a tály fölött mikor Sayla feleszmélt hol is vannak. A kérésére óvatosan ereszkedni kezdett. A folyó és a lila rózsák közé landolt a tisztáson, nagyjából oda, ahol a meditációban is voltak.*
*Mikor földet ért, türelmesen várt hogy Sayla leszálljon róla amikor elég erőt gyűjtött hozzá*
-Szeretnéd hogy közelebb vigyelek, vagy megpróbálod egyedül? Ha egyedül mész, itt fogok jönni mögötted. De vigyázz hova lépsz. Az egykori elszenesedett gerendák maradványai még ott porladnak az avar alatt és eleshetsz bennük, mint a régi gyökerekben.

-Ugyan megértem. *Mondom megsimítva a hátát és a tájat figyelem mél ylevegőket véve próbálom rendezni a gondolataim és önmagamban a dolgokat. Tehát a belső világom az ahova születtem. Szemeim ismét könybe lábadtak és hallgatom Arou válaszát és bólintok.*

- Persze igazad van, majd idővel úgy is meg tudja. *Mondom és mikor érzem, hogy landolt lecsúszok a hátáról és a lila rózsákat nézem. Lassan teszek egy épést előre és a rózsákat nézem csak. Megrohannak az emlékek. Behunyom a szemem amiből újabb két csepp csordul ki és ajkam össze harapva próbálok mélyeket lélegezni, hogy megtartsam magam.*

- Megpróbálom egyedül. Erős vagyok. el tudom fogadni a múltam. *Suttogom és mélyeket lélegzem. Lassan lépek egyet előre ismét kinyitva a szemem és próbálom magam teljesen összeszedni. Ismét emlékek rohama. Megtorpanva hunyom be a szemem. A szemem előtt megjelenik az egykori házunk ahogy futkározunk a kertben bátyámmal, amikor épp ismét bánt és anyu észre se veszi mert ő meg a rózsákat metszi éppen. Az emlék képek kavalkádjából egy hang ráz fel.*

- Sayla?! Te vagy az Sayla? *Hallatszik az erdő széléről egy férfi hang. Felé kapom a tekintetem és egy tiritarka hajú srác áll ott és lépked egyre közelebb, majd rohan és hirtelen ölel át én szemeim pedig elkerekednek és felemelem oldalra a kezem megadóan. Egy darabig így lefagyva állok, majd hirtelen mikor magamhoz térek szakítom le magamról és lököm hátrébb és kardom rántva lépek Arou elé.*

- Mégis ki a fene maga? *Kérdem védekező állásba állva a kardommal.*

- Sayla... hát... nem ismersz meg? Én vagyok az Trevon.*Mondja és most ő teszi oldalra a kezét megadóan magát.* -Nem... tennéd el a kardot? *kérdi kicsit előre hajolva érdeklődve.* -Én nem akarlak bántani, csak megörültem, hogy végre láthatlak és nem kerget el az a faragatlan Geret... *Mondja komolyan nézve rám én pedig lefagyok teljesen felegyenesedem a védekező állásból és kezemben a kard kezd el remegni.*

*Ahogy a lány lecsusszant róla felvette emberi alakját és a nyomában lépkedett. Hagyta hadd próbálja meg egyedül. De figyelt hogy mellette legyen ha esetleg túlzottan megrohannák az emlékek. Zsebében előkészített egy oda készített antidepresszáns főzetet, megmozgatta a dugóját, hogy könnyedén kinyissa majd ha esetleg arra kerülne a sor.*

*Trevon felbukkanása meglepte. Nem gondolta hogy éppen itt találkoznak. Talán ő is felkeresi nátha a helyet ahol elvesztette a szeretteit. Olykor Geretet is látta erre repülni de mindig csak egyedül és ha véletlenül meg is látta barátja úgy tett mintha véletlen járt volna erre, vagy esetleg csak vadászna. De Trevont még nem fedezte itt fel. Talán csak azért mert máskor a fák között volt. Fentről nem is lehetett észrevenni.*

-Sayla kedvesem! Ő az édesanyád öccse. A te másik bácsikád. A fiú az emlékeidből. Geret túlzottan féltett téged mindenkitől, ezért nem hagyta hogy találkozzatok. Kérlek add ide azt a kardot. Itt nincs rá szükséged. a környék biztonságos. *kérte nyugodt és lágy hangon. Nem akarta hogy összezavarodva akár magát vagy akár mást megsebesítsen*

*Remeg a kezem és benne a kard. A kezemre nézek és nem értem miért is remeg. Nagyot nyelek és a kezemből Arou veszi ki a kardot, Trevon pedig továbbra is ott áll. Kérdőn néz Aroura.*

- Kedvesem? *Vonja fel a szemöldökét kérdőn.* -Arorua Norgard ha nem tévedek igaz? *Kérdi és mikor egy bólintással kap választ zavartan pislogva néz rá majd a lányra és utána Aroura pillant ismét.* -Jó nem az én dolgom. Mi a baja Saylanak? Beteg? *Kérdi kicsit aggódón.* -Geret tett vele valamit? *Érdeklődik tovább én pedig továbbra is lefagyva nézek a srácra. Hirtelen rogyok le a földre és magam előtt támaszkodom meg. Szemeimből peregnek a könnyek és mély levegőt véve próbálom magam teljesen lenyugtatni, de szemmel láthatóan reszketek. Trevon hirtelen lép közelebb hozzám mikor a földre rogyok, de Aroruánál nem gyorsabban guggol mellém.*

- Neh... maradj ott! *Szólok a férfira és magam elé nézek.* -Fáj... Arou... nagyon fáj...*Suttogom szomorú fájdalom ittas hangon és a fűbe markolok bele és mérdesen emelem fel a kezem kitépve a közte ragadt füvet és a földre csapok erősen amibe bele kondul a föld és víz viszhangozza a csapás hagját, melyet mérgemben, tehetetlenségemben csináltam.*

- Sayla... *Suttogja a nevem a férfi és elém térdelve fogja meg a kezem.* -Mi a baj Salya? *Kérdi és én kirántom a kezem felemelve keverek le neki egy pofont, amire oldalra lendül Trevon feje és kezem nyoma is ott marad a arcán.*

- Hogy tehetted ezt?! Miért?! Miért csak most?! Hol voltál az elmúlt 150 évben?! *Vonom kérdőre fájdalom ittas hangon és érződik, hogy most nem igazán vagyok beszámítható. Trevon megfogja az arcát és száját tátogatva próbálja elmulasztani a fájdalmat.*

- Ahhh... erőset ütsz... és ezt megérdemeltem... igazad van ki kellett volna játszanom Geretet... melletted lett volna a helyem mint rokonod, de meg kell értened Sayla, hogy nem volt nekem se könnyű ez az egész. A nagymamád lelkileg belebetegedett a tragédiába, és nem tudott volna felnevelni. Ezért kerültél Gerethez. Akkor ő tűnt a legjobb választásnak. *Mondja el és nagyot sóhajtva néz a szemeimbe.* -Ez mégis meddig fog fájni? Látszik, hogy harcos vagy kicsi Sayla.

-NEM VAGYOK KICSI! *Kiáltok rá mérgesen és hirtelen ugrok, hogy elkapjam a grabancát.*

*Lassan és óvatosan vette el a lánytól a kardot és előbb bólintott a nevére, majd  nemet intett Trevon felé hogy most nem éppen alkalmas az időzítés de a fiú nem vette a jelzést. Arou  távolabb a földbe szúrta a kardot és éppen visszalépett a lányhoz amikor látta hogy erősebben remegni kezd. Hamarosan összeomolhat. Trevonnak nem kellene itt lennie, de már nincs mit tenni.  Mikor a lány a földre rogy azonnal mellette terem és átöleli a vállait. Az arcát fürkészi. Amennyire a földet csapkodja biztosan nem inná most meg az italt, de ez még úgyis csak a harag fázisa. Még nem haladt eléggé előre. A pofonnál Trevonra emeli a tekintetét és kérlelőn néz rá*

-Jól vagy Trevon? Sayla éppen most fogja visszanyerni az emlékeit. Nem lenne tanácsos itt maradnod amíg…. *mondta de nem fejezhette be mert a fiú megszólalt és Sayla már vetődött is. Mivel megállítani aligha tudott volna egy harcost és aggódott a fiúért, Sayla elé perdült hogy neki rontson és ne Trevonnak. Ami azt illeti ő sokkal jobban bírja az ütést mint Trevon, a gyógyító képességei miatt. Ráadásul Saylát biztosan bántaná utána hogy bántotta a bácsikáját. Ahogy érkezett Sayla és a támadó lendülete átölelte őt és hagyta magukat elborulni úgy hogy a lány legyen fölül. Szorosan ölelve tartotta míg a lila sárkányhoz  beszélt.*

-Trevon kérlek! *szólt nyugodt hangon, bár telve volt aggodalommal* -Kérlek menj egy kicsit vissza a fák közé. Később mindent elmagyarázok a kettőnk viszonyáról is. De Sayla most nem teljesen  önmaga. Ne  is próbálj vele szót érteni. Adj kérlek nekünk  egy kis időt* kérte, majd nem várva meg a választ megcsókolta Saylát, mert érezte hogy még nem múlt el a dühroham. Ezzel talán kizökkenti* -Kedvesem! Nyugalom! Trevon keresett téged, de Geret bácsikád túlzottan aggódott érted. Senki sem hibás. Nyugodj meg és emlékezz. Itt vagyok és segítek rendben? *nyugtatgatta de nem eresztette. Egyik ölelő karjával a lány hátát simogatta, míg a másikkal igyekezett fogva tartani őt*

-Jól vagyok persze, csak... fáj. *Mondja és ekkor érkezik a támadás hátra pattanva áll fel és látja haogy Sayla miként viselkedik, mint egy elszabadult őrjöngő elmebeteg. Nem tudja mi tévő lehetne.*

- I... igazad van. *Mondja és azzal el is szalad onnan be a fák közé, mert nem akar nehezíteni Sayla vagy Arou dolgán. Az egyik fa mögül próbál figyelni.*

*Arout döntöm le, de még se tudok megnyugodni. Könnyeim szakadatlanul folynak mint egy vízesés. Szemeim teljesen belevörösödnek és a sírástól erőm sincs ki szabadulni. Érkezik a csók ami némiképp hat és nyugodni kezdek, de amint vége ugyan már halkabban, de továbbra is dolgozik bennem a fájdalom és a düh.*

- Nem vagyok kicsi... nem... nem.... Sebastian... anya... apa! *Nyöszörgöm és Arou ingébe belekapaszkodva szorosan bújok hozzá, majd csak fájdalmat kiadva magamból hangosan és artikulálatlan ordítást hallatok, de nem igazán sikerül teljesen megnyugodni.*

- Miért? Miért pont az én családom? Miért pont én? Miért csak én? Miért hagytál itt apa? MIÉRT! *Kiáltom azt a rengeteg kérdést ami már évekkel ezelőtt fogalmazódott meg bennem és most újra a felszínre törnek. És körmeim serceg Arou ingén és csak Aurora minőségi anyag választásának köszönhetően nem szakítja el. Egész testem remeg a kínzó lelki fájdalomtól, de nem bántom Arout, az eszem még mindig tudja valahol, hogy ő jót akar. Vele csak jó emlék képek villanak be, kivéve azok ahol Sebastian is ott van. Trevonnal rendszeresen voltam a célpontjuk, mert én kisebb voltam náluk. Hosszú percek telnek el így és már csak halkan nyöszörgöm újra és újra a kérdéseket.*

- Miért én? Miért az én családom? Miért hagytál itt apa... miért mentél vissza? *Nyöszörgöm, majd a kérdések folyamatos ismételgetésének vége és csak fekszem Aroun és már a könnyek sem jönnek a szememből csak fekszem némán és nem moccanok. Sírás sem rázza testem.*

*Megkönnyebbülten pillantott a távozó Trevon után de cseppet sem engedett az ölelésen. Fejét a sűrű aljnövényzettel átszőtt földre ejtette és az égen úszó fehér felhőkre tekintett. Magában azért imádkozott Gaiához hogy Sayla mihamarabb képes legyen túljutni ezen az egészen. Hagyta hogy kedvese dühöngjön de nem eresztette. A hátát simogatta jobbjával és baljával szorosan magán tartotta. Nem volt könnyű, de nem ereszthette el. Most semmi esetre sem. A szíve majd megszakadt mikor a lány artikulátlan üvöltést hallatott és az esze tudta valószínűleg most tört át véglegesen az elmepajzs. Szemeibe könnyek szöktek a lány szenvedése láttán . Magához húzta mindkét karjával és halványan ringatni kezdte el és vissza.. el és vissza… közben egy altatót dúdolt neki. Azt amit akkor szokott volt, mikor még ő vigyázott rájuk. *

-Hsss…. *csitítgatta és mikor alábbhagyott az őrjöngése, kisimított a lány könnyáztatta arcából a fekete hajtincset* -Nincsenek okok kedvesem. Bocsáss meg nekik amiért elmentek és bocsáss meg a sorsnak amiért ilyen korán kellett menniük. És bocsáss meg magadnak amiért te nem mehettél velük. Ők már nem lehetnek itt, de Te itt vagy és biztosan nem akarnák hogy neked fájjon. Azt akarják hogy boldog légy. *szipogott egyet mert úgy érezte elcseppen az orra .. ezt a részét utálta a pityergésnek.. még jó hogy Geret nem látja és Trevon is messzebb van. Mikor Sayla elcsitult, átmenetileg abbahagyta a szoros ölelést, de csak hogy a zsebébe nyúljon a zsebkendőért. Előhúzta a fehér anyagot és egy úttal a fiolát is aminek áttetsző lilás színe volt. Megtörölgette magát, még egy utolsót szipogott, majd a zsebkendőt a mellkasára ejtve kibontotta a fiolát, s felült a lánynal együtt. Jobbjával magához húzta és baljával kínálta.*

-Ettől kicsit jobban leszel kedvesem! Egy kicsit jobb kedvre derít és ezzel segít átvészelni a legrosszabb időszakot.

*Már nem teszek semmit csak fekszek a kedvesemen. Hallom a választ, de eszem nem tudja elfogadni, még nem. Ahogy felül felem Arou könnyedén tud tartani. Nem ellenkezek, nem lököm el és nem is tolom el magamtól. Sőt csak még jobban csimpaszkodom belé, mint kis majom édesanyjába, hogy ne veszítse el. ~Igen... őt nem veszthetem el. Se Geretet, se senkit... azt nem bírnám ki, ha elveszíteném Arout... vagy a gyerekeinket.~ Fut végig a gondolat, de nem tudok megmoccanni. Meredek kedvesem fehér ingére, mikor elém tol. Lassan pillantok rá vörösre sírt szemekkel és lassan szinte erőtlenül érintem meg kedvesem arcát.*

- Nem kérem... már... már jobban vagyok. *Mondom szemeibe nézve és igyekszem elfogadni a múltat, azért hogy nyugodtan élhessek kedvesemmel és a leendő gyerekeinkkel a szívem alatt. Ha más nem is érti meg én tudom mennyire tünékeny az élet. Ismét megsimítom arcát.*

- Sa... sajnálom, ha fájdalmat okoztam. Én... nem tudtam mit tehetnék. Köszönöm. *Mondom lassan halkan a tőlem igen csak furcsa hangnemben. Hangomban még ott bujkál a fájdalom, de szemmel láthatóan már nem vagyok mérges apámra, anyámra nagyanyámra nagyapámra amiért itt hagytak. Nem is lehetek rájuk ezért mérgesek, hiszen nem ők akartak itt hagyni. Apa meg azért ment vissza, hogy kimentse a család többi tagját, de nem sikerült.*

- Fáj... hogy itt hagytak, és hogy ennyi ideig elzárták előlem az egyetlen dolgot ami megmaradt nekem belőlük... az emlékeimet... Tudom féltésből tette, ahogy sok más döntést is, amit ha megváltoztathatna már nem lenne ugyan az a világ... nem találtunk volna egymásra, nem a te karjaidban lennék, hanem valaki máséban. Nem én adhatnám meg neked azt amire oly sok éve repeső szívvel vártál és már lemondtál róla. Nem én tehetném még szebbé az életedet, hanem valaki más, vagy épp senki. *Mondom ki a gondolataim most már amik most kezdenek el kavarogni bennem. Ismét kedvesem szemébe nézek.*

- Nem kell a fiola, mert minél hamarabb el kell ezt fogadnom, fel kell dolgoznom. A gyerekek és a mi érdekünkben. Ha szerekkel elnyomom csak hogy pillanatnyilag jobban legyek, akkor az menekülés lenne.

*Visszateszi a főzetre a dugót és mosolyogva elteszi.*
-Rendben. Akkor csak tudj róla hogy van ilyen is.. ha esetleg kellene. *mondta majd gyöngéden lesimította a lány egyik könnyét és finoman megcsókolta.*
-Enyhülni fog a fájdalom. Az emlékeid mennyi része tért vissza? Megnézzük a pajzsodat? Vagy inkább Trevon bácsikáddal beszélnél, akit sikerült felpofoznod? *kuncogta*

-Ne aggódj kedvesem, nekem nem fájtak az ütéseid *~inkább az fájt hogy neked fájt~tette hozzá gondolatban és megsimította a lány hátát. Hangjából és mozdulataiból a gyöngédség és a szeretet áradt a lány felé*
-Gerettel pedig bunyóztok esetleg egyet… de tényleg csak féltésből tette. Tudod milyen makacs. Nagyon is jól ismered. Tudod hogy nem rosz sárkány ő csak egyedi a gondolkodásmódja. a sorsot pedig nem lehet tudni előre. Talán más úton, de ugyanígy alakult volna. Talán egészen máshogy. Ezt senki sem tudja, hogy „mi lett volna ha”. A jelent kell elfogadnunk. Mindannyiunknak.

*A fák irányába nézett ahová Trevon visszavonult, majd körbepillantott és fölsegítette Saylát és leporolgatta magukat.*
-Rengeteg lila rózsa lett itt. Édesanyád öltette a töveket. *nem ereszteette Sayla kezét és lassan sétálni kezdett kedvesével, mintha parkban vagy múzeumban lennének, de hagyta hogy arra menjenek amerre a lány menni akar*

*Bólintok Arou savaira és megtörölve arcom bújok kedvesemhez.*

- Egy jó része... emlékszem, hogy Trevon nagybátyám és Sebastian rendszeresen piszkáltak, amiért kisebb voltam mint ők... a fáról való ilyeszgetésekre, és hogy én olyankor rendre elpityeredtem. Arra, hogy milyen kis félős voltam, és hogy nagyon apás. *Mondom és a lila rószákat nézem meg.* -Hogy anyu nagyon sokat volt kint a kertben a rószáit. Olyankor mindig kint voltunk Sebastiannal és "játszottunk" én inkább homokoni szerettem, de ő meg inkább bunyózni. Úgy vélem, ha nem halt volna meg ő lett volna inkább a katona és nem én, de igazad van, teljesen felesleges azon gondolkodni, mi lett volna ha, csak ilyenkor ezt elég nehéz megállni. *Mondom nagyot sóhajtva és lassan felállok kedvesemmel és vele együtt indulunk meg a rózsák felé.*

- Nem... még nincs kedvem beszélni Trevonnal... és emlékszem, hogy adtam neki egy erős pofont, de megérdemelte, jó nem azért amit a fejéhez vágtam, hanem inkább a régi sérelmekért... Nah meg előlegbe kapta a kicsi jelző miatt... *Mondom és látszódik hogy ha csak rágondolok már forr a vérem.*

- Nem vagyok kicsi...*Kezdek bele egy újabb duzogásba és szorosan oda bújok kedvesemhez, aki persze nálam jóval magasabb. Valahogy mindig ilyen magas emberek vettek körbe. Anyu is olyan magas volt mint én mégis... őt nem piszkálták érte, de engem rendseresen. A bátyám és nagybátyáimtól kezdve minden harcos, kivéve talán Erast... Arou se piszkál miatta, csak nagyon ritkán. Nagyot sóhajtok és behunyva szemem állok, meg, hogy megnyugodjak.*

- Nézd meg az elmepajzsot nyugodtan. *Mondom mély levegőt véve ismét.* -De ahhoz inkább le kellene ülni.

*Érdeklődve hallgatta a lányt és halványan, megértően elmosolyodott*
-Igen. azt nagyon nehéz megállni. Néha még én is elgondolkodom ezen.. mi lett volna ha. De akárhányszor gondolom is végig, nem tudom a választ. *mondta és előreengedte a lányt egy alig járható résznél ahol csak egymás mögött fértek el.*

-A bácsikáiddal való nézeteltéréseidbe nem szólok bele, de szeretném jelezni hogy Trevon valószínűleg nem emlékszik ezekre olyan élesen mint most te. az emlékeid frissen tértek vissza, mintha nemrég történtek volna és kell egy kis idő mire a helyükre rendeződnek. Aggódott érted ezért mondta azt amit és cserébe kapott egy .. pofont.  Szerintem érdemes lesz majd beszélnetek erről. :)Másképp nem fogja érteni hogy ezt miért kapta.

-Persze hogy nem vagy kicsi. *adott egy puszit a feje búbjára.* - De nagyon aranyos vagy amikor puffogsz.  Nekem legalábbis nagyon tetszik ez az oldalad is *ismét mellé sétált amikor a rózsák közötti tisztásra értek.*

-Igen.. az elmepajzsod vizsgálatához jobb lenne letelepedni egy kicsit. Látod azt a követ? Arra le is ülhetünk, csak kicsit le kell seperni  róla az avart. Egykor ez egy kútkáva volt. Már régen beomlott de a kő még megvan. Jó lesz itt? *kérdezte és kíváncsian tekintett a lányra. Örült hogy már nem sír, de még idő mire kedvese feldolgozza a dolgokat, ez biztos.*

- Mind két bácsikámmal elégé sok a nézeteltérésem... ez családi ügy, és a magam módján fogom kezelni. *Mondom sokat sejtetően és kedvesemre nézek.*

- Egyet kérek tőled. Ha Trevonnál túl lövök a célon, akkor állíts le... viszont Geret és közém ne állj. Nem szeretném ha bajod lenne. *Mondom ki őszintén a dolgot és megállva odabújok kedvesemhez. Kavarognak bennem az emlékek és ugyan pillanatnyilag rendben vagyok. Elégé nagy koncentráció kell, hogy belső fájdalmat ne vetítsem ki. Mély levegőket veszek észre vétlen és megsimítom a mellkasát kedvesemnek. Lassan pillantok fel rá.*

- Szóval aranyosnak találod, mikor puffogok? Ilyet is most hallok először, bár tény, te nem olyan vagy mint az átlagos sárkányok. Mások idegesítőnek és félelmetesnek találták. Geretet egyenesen felhúztam vele... de ha ő felhúzta magát akkor én még jobban... olyankor vagy bevonultam a szobámba sírni és az orra előtt csaptam be az ajtót, vagy neki mentem és verekedtünk. Az utóbbi inkább már akkor volt, mikor elkezdődött a kiképzés, de még nem kaptam meg az elmepajzsot... már tisztán emlékszem mindenre. Kicsit olyan, mint ha egy mozgó képet vetítenének a fejemben. Egészen pici koromtól kezdve addig, míg megkaptam az elmepajzsot. Napról napra látom a képeket. Nagyon sok... *Suttogom és elengedve Arou mellkasát fogom meg a fejem és döntöm homlokom neki.*

- Nehm... nem lehetne törölni belőle? Ez... ez így nagyon sok. *Nyöszörgöm ismét, majd a kő említésénél arra pillantok és érzem a fejem kezd hasogatni a sok emlék miatt.* -Fáj a fejem... *Jegyzem meg miután leültem a kőre és Arou részét lesepertem. Mellém telepedik és én azonnal karjaiba bújok menedékért.*

- Szerintem, ha... most bemegyek a belső világomba... teljesen más kép fog fogadni, mint eddig... *Sóhajtok egy nagyot, hiszen az elmepajzs elzárt egy részt.*

-Nem fogok beleszólni a családi ügyeidbe, távol álljon tőlem hogy Geret és közéd állva játsszam el a…. fasírt szerepét. *kuncogott az eshetőségre. A történtek ellenére Geret és Trevon is mégiscsak a lány rokonai. Bízott Sayla ítélőképességében. Az hogy verekednek egy kicsit, amolyan Black dolog. Majd utána meggyógyítja a sérültet ha szükséges.*

-Trevon talán óvatosabb lesz ezután. De ahogy kérted, vigyázni fogok rá.
-Igen… aranyos amikor puffogsz. Lehet hogy ez nem normális és ízlésficamom van… *hümmögte nem valami meggyőző komolysággal* -Talán a kor és az elmebaj jele… *folytatta tovább és a lányra sandított * -De tényleg tetszik ahogy puffogsz. Azt hiszem akármeddig el tudnám viselni…. *mosolyodott el és adott kedvesének egy puszit.*

-Törölni?... Nem, sajnos nem lehet. De az emlékek szelídülnek és sokat tompulnak, sőt akár feledésbe is merülnek az idővel. Az elmepajzs nem engedett ezkhez az emlékekhez, nem dolgoztad fel őket és nem is tudtak halványodni. Ezért érzed iylen intenzíven. De biztos lehetsz benne hogy ez enyhülni fog. *bíztatta a lányt és mikor hozzábújt, átölelve tartotta. Megsimogatta a hátát és igazat adott neki. A belső hely most egészen másmilyen lesz. Körbenézett a helyen ahol most ültek. A lila rózsákon méhek dongtak, felettük pillangók táncoltak. A fák leveleivel játszadozott a langyos szellő. Minden olyan békés volt. Odabenn aligha lesz az. De tudniuk kellett hogy az elmepajzs milyen állapotba került, mielött tovább indulnak a szüleihez.*

-Ott leszek veled! Kérlek tartsd szem előtt hogy ezek az emlékek már a múlt. Most már más idők vannak. Kérlek mielőtt koncentrálsz és én belépek hozzád, nézz alaposan körbe és jegyezd meg. Ha odabenn a belső világodban elárasztanak az emlékek, ezt idézd fel. Segíteni fog az elmédnek feldolgozni a múlt emlékeit. *Kérte, majd várt míg a lány megteszi amit kért és elmerül a belső világában. Ahogy a lány meditálni kezdett, elmormolta a szükséges varázsigét és ölelve tartva, megsimította az arcát, s csatlakozott hozzá, ahogy korábban is.*

-Köszönöm. *Hálásan nézek fel kedvesemre. Az ízlés ficamon kicsit nevetnem kell. Mióta itt vagyunk először, de e most jól esik. Halk kuncogás tör fel belőlem.*

- Bocsi bocsi... nem is tudom ebben mi olyan mulatságos. *Jegyzem meg és újra felnézek kedvesemre, de a mosoly hamar elszáll.*

- Lehetséges, hogy a, hogy tetszik neked a puffogásom össze függ a... tudod milyen dolgaiddal. *Mondom felnézve rá és jól esik a közelébe lenni. Halkan mondom ki, nehogy más meghalhassa.* -A mazoista éneddel. Elégé furcsa az, hogy egy sárkány férfi azt szereti, ha uralják, de tudod, lehet ez meg fog változni most, hogy vissza kaptam a emlékeim. *Újra felnézek rá és mellkasát simítom meg és hosszan nézek smaragd színű szemeibe.*

- Kár... hogy nem lehet törölni, bár úgy vélem ha lehetett volna Geret már rég megkérte volna Zerenkát, hogy tegye meg. *Állapítom meg és ismét felnézek kedvesemre megsimítva az arcát. Hallgatom szavait és kicsit félek most bemenni a belső világomba. Nem tudom mi fog ott várni. Kicsit most olyan, mint ha még sose jártam volna ott, és most mennék először a belső világomba. Kérésére szét nézek és mély levegőt véve bólintok. Félve, de lehunyom szemem s koncentrálni, meditálni kezdek.

Amint sikerült a koncentráció a táj ahol eddig ültünk lángokban áll és egy ház ég a kellős közepén. Megrémülve sírdogálva állok egy tűz gyűrű kellős közepén. Szárny suhogást hallok, majd apám lép be mellém a tűgyűrűbe és kap fel.*

~Sayla! Kicsikém! Nincs semmi baj itt van apa. ~*Szólít meg apám amikor már az ölébe vagyok és szorosan védelmezőn von magához. ismét nem tudok semmit tenni. Hiába kiáltozok a kicsi test melybe bezárva vagyok nem szólal meg csak pityereg és bújik. Ahogy én is szorosabban bújok Arouhoz a valóságban, csak ezt nem érzékelem. Apám rohanni kezd velem a szárny csapások irányába kifelé a házból és a kertből. Meglátom nagybátyámat akinek a kezébe nyom.*

~ Sayla Kicsikém maradj itt Geret bácsikáddal! ~*Szól hozzám én pedig kapaszkodom vissza belé.*

~Apa! Apa! ~ *Kiáltok neki hívva őt, de nem vesz vissza, Geret biztosan tart és nem enged vissza. Nincs idő Apa elindul vissza a lángok közé.* ~Apa! Apa neee! Gyere vissa! ~ *Kiáltom utána gyermek vékony hangján és látom ahogy a tűz elnyeli apámat és soha nem látom többet.*

* Felriadok, s könnyes szemekkel nézek körbe. Nincs itt Arou... Akkor ez a belső világom lenne? Akkor az iménti mi volt? Egy emlék. Beléptem és egyből egy emlék rohant meg. Mind közül talán a legfájdalmasabb. Össze kuporodva sírdogálok egymagamba, mire elmém végre beengedi kedvesem s mellém érkezik. A táj nem sokat változott. A sűrű fekete köd most térdig ér és körbe lengi az egész helyet. A rét közepén gyönyörű gondozott kertel egy ház áll. Az egykori Black ház mit elmém megtartott. A réten ülök háttal a háznak térdemre hajtva fejem ingázom előre hátra, mint a bánatos kisgyerekek. Halkan pityergek, nem veszem észre kedvesem jelenlétét. Egyedül érzem magam.*

*Kíváncsian előrehajolt hogy jobban hallja az okfejtést. Széles mosoly terült el arcán és fel is nevetett*
-Ejj Sayla… ! *Nevette aztán átgondolta a lány aggályait* -Az emlékeid gyermekkoriak. Most élénkek lesznek és talán egy ideig máshogy fogsz viselkedni. De csak amíg élénken vannak előtérben. Amikor a helyükre kerülnek, te is ugyanúgy fogsz viselkedni majd ahogy egyébként is tennéd. Vagy úgy véled, hogy majd egy halk szavú, félénk és mindenben megértéssel próbálkozó hölgyecske lesz belőled? *mondta és belegondolt milyen lenne az a másik Sayla, majd megrázta a fejét a gondolatra*

-Ha mégis megváltozol és uradnak tekintesz akkor én ezentúl csak rózsaszín tüllben foglak járatni… *mosolyodott el, mert tudta hogy emiatt felesleges aggódni. Ha lesz is változás a lány viselkedésében, az csak átmeneti lesz. Aligha tart tovább pár napnál vagy hónapnál. Attól függően, mikorra dolgozza fel az emlékeit. Egyetértett magában azzal, hogy ha törölhető lenne, Geret már megtette volna. amilyen makacs és önfejű az öreg barátja, olyan meggondolatlan is tud lenni néha.*

*a meditáció és a varázslat is megvolt, Arou mégis csak egy sötét térben lebegett Érezte hogy Sayla elméje nem nyílt meg. Valószínű még nem akarja, vagy nem tudja beengedni. Aggódott és megismételte a varázslatot, ezúttal több energiával. A lány elméje engedni látszott és még éppen elkapta egy emlékfoszlány végét… érezte a füst szagát. ezért lehetett hát hogy Sayla elméje olyan hevesen tiltakozott. Sayla mellé telepedett és átölelte őt. *

-Hsss… jól van kedvesem! Itt vagyok! Itt benn, veled! *mondta neki lágyan és megsimította az arcát, kitörölve belőle pár könnycseppet. Föl és le simogatta a hátát lassú ütemben, hogy megnyugtassa.*

- Meghunyászkodó sose leszek! *Mondom ki határozottan, majd mikor ismét megszólal és a rózsaszín tült említi szemöldököm össze vonva kezd el a bal szemöldököm sarka remegni. Hirtelen ötlettől vezérelve könyökölök bele kedvesem hasába.*

- Azt próbáld meg! Én meg a rózsaszín! Mellesleg ha a feleséged leszek akkor az uram leszel, csak én nem fogok mindenben neked igazat adni és rád hagyni a döntést, hanem igenis le kell ülnünk együtt megbeszélni. Nem az lesz, hogy csak az én vagy csak a te döntésed, hanem a KÖZÖS döntésünk. *Mondom és keresztbe fonom a karomat és ezek közlése után kezdek el koncentrálni.*

~*o*~

*Odabent mikor érzem Arou kezét a hátamon és hangját ajkamba harapva emelem fel a fejem és nézek rá könnyektől áztatott arccal. Letörlöm és hirtelen bújok oda Arouhoz.*

- Láttam... láttam ahogy apu vissza megy a tűzbe. Én kiáltottam utána, de ő nem állt meg. Vissza ment. *Mondom nyöszörögve és lassan sikerül csak megnyugodnom. Nagyot nyelek és most csak így akarok lenni Arou karjaiba. Hosszú perceknek tűnnek, de végül sikerül megnyugodnom. Elengedve nézek fel rá és simítom meg az arcát.*

- Nem tudom mi lenne velem most nélküled. *Suttogom szemeibe nézve.* -Nézd meg a pajzsot már jobban vagyok. *Mondom ki ősintén és komolyan. Nem merek még hátra nézni.*

*Tehát a legrosszabb emlékét látta. Akkor az azt jelenti hogy….. tétován az elmepajzsra pillantott. Vagyis inkább csak annak helyére. Amit az feltárt egy nagyon is szomorú kép volt. Összeszorította ajkait és elfordította tekintetét mert régen látta ezt a képet és jóbarátja, valamint annak családja elvesztésének képe benne is megelevenedett. Hiányoztak...*

-Grent visszament hogy segítsen a többieknek. Téged hozott ki elsőnek, de a többiekre és egyben rá is, rá omlott a lángoló tetőzet. Geret mesélte a történetet és emlékszem sokáig szenvedett. Azt mondta bántja, hogy nem hagyott kinn atyáddal és ment be ő a lángok közé. De akkor ő járt volna ugyanúgy mint Grent. Vagy ami rosszabb és valószínűbb is, ha Geret bement volna akkor Atyád másnak adott volna oda vagy kinn hagy míg visszamegy és akkor nem lenne egyikőjük sem. De ami történt azt megmásítani nem lehet. *magához ölelte szorosan, s megsimogatta még egy kicsit hogy nyudodjon, majd csak utána beszélt a pajzsról.*

-Az elmepajzs teljesen összeomlott. Vélhetően akkor történt amikor megrohant a legszörnyűbb emléked. Ehhez lehetett kapcsolva, mert ezt kellett a legmélyebben elrejteni. *mondta sóhajtva*

-A nehezén túl vagy kedvesem! Az emlékek elő fognak törni váratlan pillanatokban, de egyik sem lesz már olyan szörnyű mint ez volt. És most ideje lesz visszamennünk a valóságba. Hamarabb lesz rend idebenn ha meglátogatod a sírjukat odakinn. A hamvaik itt vannak nem messze, a rózsák között. Lehetetlen lett volna kiválogatni a hamuk közül ezért itt van a sírjuk. *javasolta és várta hogy a lány döntsön. Az ilyesmit nem lehet elsietni*

-Igen tudom, hogy ez már megmásíthatatlan, és már nem egyszer láttam ezt az emlékemet, bár ezt általában álmomban láttam és olyankor riadtan ébredtem. *Mondom el nagyot sóhajtva és bújok Arouhoz. Látom őt is felkavarja ez a dolog, de hát nem is csoda, hiszen a barátai voltak.*

- Köszönöm kedvesem, hogy mellettem vagy. Tudom ez most neked is nehéz, hiszen te is újra látod a múltat, és a barátaid voltak a szüleim. *Suttogom és nagyot sóhajtok. Amikor a elmepajzsról beszél bólintok.*

- Nem akarok tovább idebenn lenni. Nem... nem nyugtat meg most ez a hely mint régen. *Mondom ki őszintén és lassan felállok Arouval és felnézek rá.* -Odakint újra a karjaidban leszek. *Lopok egy csókot s ezután eltűnik és én is felébredek. Mint a fuldokló ki víz alól tér fel kapok levegő iránt és szívem beszúr. Mellkasomra kapom a kezem és összébb kuporodva meredek magam elé.*

- Mi... mi ez? -Kérdem ziháltan miközben próbálom heves szívverésemet lenyugtatni, hogy jobban legyek.*

-Ezek szerint nem csak én okoztam az elmepajzsod sérülését. Ha korábban is álmodtál vele, akkor már volt egy kis repedés a pajzson előttem is. *filozofált el egy kicsit ezen, majd megfogta Sayla kezét és belepuszilt a tenyerébe*

-Mindig melletted leszek! Amíg Gaia is úgy akarja *tette hozzá elmosolyodva és adott még egy puszit*

*Kedves +ébredése” nem volt zökkenőmentes, ezért Arou ösztönösen gyógyító képességéhez nyúlt. Átölelve tartotta és megfogta a szíve felé kapott kezét*

-Shhh.. kedvesem! Nyugalom! Már kinn vagy! Ébren vagy! *Nyugtatta és magához ölelte. Önkéntelenül is nyugtató fényaurába vonta magukat s gyógyította kedvesét*

-Mintha lidérces álomból ébrednél… *mondta csendesen és remélte hogy a lány hamar túl lesz a nehezén. Fájó volt újraélnie barátja és családja elvesztését, de Saylát így látni sokkal fájóbb volt*

*Mély levegőket véve próbálom lenyugtatni a szívemet és könnybe lábadnak a szemeim a fájdalomtól, de a gyógyítás csak a szívverésem lassítja le és csak azután szép lassacskán a légzésem is lelassul és végül a szívem szúrása is abba marad. Fizikailag nincs baja semmimnek, pusztán a zaklatottság miatt gyorsult fel. Szorosan oda bújok kedvesemhez és jól esik a közelsége. Sikerül megnyugodnom.*

- Már 2 éve vissza térő álmom volt ez az emlékfoszlány, de azt hittem, hogy csak álom. Nem voltam biztos abban, hogy emlék. Az is lehet nem volt megrepedve, csak ez az emlék annyira erős volt, hogy vissza vissza tért és emlékeztetni akart a többire. Ezt nem tudhatjuk Arou, de egy elmepajzsot folyamatosan ellenőrizni kell mint te magad is mondtad Gauldothnak. Vagy rosszul emlékszem? -Kérdem felnézve szemeibe. Tekintetem még kicsit üveges, de már kezd vissza térni teljesen a tudatom is megfordítva szívem felett a kezem fogom meg az övét és így maradok egy darabig.*

- Igen olyan mint amikor felébredtem ezekből az álmokból, de most sokkal erősebb volt. *Jegyzem meg és behunyva a szemem döntöm vállára a fejemet és csak úgy nyitom ki. A lila rózsa bokrokat figyelem és kapaszkodom Arouba.* -Erős és makacs vagyok, mint a Black-ek... hamar túl leszek rajta... a kicsikért és érted kedvesem. *Hangom most egy harcos elszántságától volt erős és tényközlő.* -Nem fogom hagyni, hogy a múltam befolyásolja a jelenem és a személyiségem. Én Sayla Black vagyok. Az első és utolsó női harcos a sárkány nemzetségben. Harmadik tiszt voltam Eras Gressil a leendő uralkodó csapatában. Nőként elértem azt amit a férfiak. *Mondom magamnak mint egy mantrát és ebből próbálok most erőt meríteni. Mély levegőket veszek és felnézve látom meg a sírokat, de nem indulnak el a könnyeim, mert magamban újra és újra ismétlem azokat a szavakat amit hangosan már kimondtam.*

-Nem emlékszel rosszul. Valóban ellenőrizni kell és úgy tűnik a dolognak ez a része már elmaradt. *mondta és elgondolkodva összevonta szemöldökét. Zelenka ezek szerinte csak ideiglenesnek szánta a pajzsot. Geret pedig vélhetően megoldottnak tekintette a problémát és nem is kereste volna fel az öreget újra, hiszen nem történt baj. *

*Az elszánt hang hívta vissza gondolataiból. Elmosolyodott és megveregette Sayla kérfejét.*
-Tudom kedvesem. *mondta és a sírok felé pillantott. Többször felkereste már a helyet amikor erre járt a szüleinél, s olyankor mindig az idő múlását figyelte a kövek repedésein. Határozottam megfogta kedvese kezét, de nem vezette oda a sírokhoz. Majd odamegy ha akar. Ő csak mellette lesz és segít neki megküzdeni ezzel a nehézséggel*

-Állítólag ha valaki sírkövet néz, jobban érzi az időt ahogy telik és olyan gondolatok fogalmazódnak meg benne amiknek egyébként több idő kellene. Ki tudja. Talán segít leülepedni az emlékeidnek, ha megnézed közelebbről.