Őrzők Városa - Központi épület alatt - Segomonos lakhelye

*A hely inkább nézett ki rendetlen könyvtárnak, mintsem otthonnak. De ez a lakót nem zavarta, ahogy az egy-két gyertyával fenntartott gyér fényviszonyok sem. Egyetlen tágas teremből állt az egész, a távolabbi sarokban egy ággyal és nagy szekrénnyel, középen pedig két külön asztallal, melyeken jegyzetek és tekercsek voltak. Pár tömött könyvespolc állt őrt az asztalnál ülő férfi körül, aki éppen tintába mártott egy tollat, hogy folytassa a jegyzetelést. Néhány régi rúna hatásait és megfelelő rajzolását vetette papírra, amiket mások csak találgatni tudtak. Főleg ilyesmivel múlatta idejét, amikor sokáig nem akadt nyomokra és reménytelenség érzése kerítette hatalmába. Halkan mormolta a szavakat ahogyan írta őket, szabad keze az asztalra tett nyakékjén pihent, az egyetlen dolgon ami közel egyidős volt vele a szobában. Egyvalaki volt akivel még valamelyest szimpatizálni tudott, Aurelius, a vén őrző, aki egyben az ő őrzője is volt. A gondolatára irigység ébredt benne; hallotta, hogy nemrég a lányára ruházta a szerepét. Félmosolyra nyúlt a szája, mert ez kevés dolgot jelenthetett és a férfi pedig biztos nem azért cselekedett így, mert elege lett volna a felelősségből.
Nem hagyta azonban, hogy pillanatnyi irigysége lelombozza, ugyanis ígéretes nyomra akadt. Már három-négyszáz éve is lehetett, hogy nem csak "hátha" talált valamit, hanem több jel is mutatott rá, szerencsére kedvére való helyen - egy elfeledett járatban, a föld alatt.
Felpillantott a tekercsből, és egy üres üveggel találta magát szemben, mire méltatlankodva megcsóválta a fejét. Szeretett volna mihamarabb elindulni hogy felkutassa az írásokat, de üres gyomorral nem akart így tenni.*

*Hallotta az ajtó nyílását, de egyelőre még nem pillantott fel; egy bonyolult rúnakör végén járt, nagyon oda kellett figyelnie.*
- Neked is szép estét, nem annyira öreg barátom... *dörmögte miközben kis híján elrontotta a rajzot. Figyelemmel hallgatta az őrzőt, de csak bólintott párat hogy a másik tudja, hallotta őt. Válaszolni nem tudott, nem akarta megtörni a koncentrációt. Nem érkezett tőle válasz egészen az utolsó kérdés után vagy fél percig, amikor is a finom, de remegő tollvonások abbamaradtak és mély levegőt véve hátradőlt.*
- Kész. Bocsáss meg, de szerettem volna egy menetben befejezni.
*Halvány mosoly jelent meg az arcán az elégedettségtől, amint szemügyre vette a rúnakört. Félretolta a papírost száradni, majd maga elé húzta a teli üveget.*

- Szóval őrző vért hoztál... a társaid nem néztek rád furcsán, mikor magadnak kérted?
*Kinyitotta, és jóleső hümmögéssel belekortyolt a sűrű folyadékba. Csak azért nem itta meg egyszerre, mert eszébe jutott még valami.*
- Ha emlékezetem nem csal... ezzel nem szegem meg a temetkezéseitek szabályát? Úgy tudtam, ezt a földre öntitek, bár gondolom csak szimbolikus az egész. Egyébként jól sejtem, hogy kicsit kövérkés volt az illető?
*Azzal folytatta is, amíg az üveg ki nem ürült. Eleinte undorodott a vérivástól, de a kínok hamar rávezették, hogy legyőzze a kavargó gyomrát. Magát is meglepte vele, a kezdeti nehézségek ellenére milyen gyorsan megkedvelte a fogyasztását. Mára már sok dolgot meg tud mondani az egykori tulajdonosról az íz alapján.*

- Ajándéknak veszem, mint minden napot amit fáradhatatlan kutatással tölthetek. Apropó kutatás, találtam, de még mennyire. Századok óta a legkecsegtetőbb lehetőséget találtam egy egykori mágus naplójában.
*Arrébb pakolt pár könyvet, amik alatt a sziget térképe rejlett. Aurelius mellé sétált és lerakta elé a széthajtott papírt, hogy ne kelljen feleslegesen mozognia az őrzőnek. Egy bekarikázott részre mutatott az erdő szélén.*
- Ezen a területen lehet. Valószínűleg a föld alatt, mert tudomásom - és a térkép szerint - ma már nem áll ott semmi. Az erdő területének ezen része viszont azóta nem változott, és csak erre a részre illik rá a táj leírása.
*Felegyenesedett, és akkor jött csak rá, hogy figyelmen kívül hagyta az őrző panaszát.*
- Értékelem a szándékodat, ahogy azt is amit egész idáig értem tettél. A sok információ és a biztos menedék már így is nagy segítség volt.
*Megveregette a férfi vállát, aztán a szoba másik végébe ment, a szekrényhez.*
- Nézd a jó oldalát, legalább nem vagy olyan mint én. Persze ha megtalálom a gyógymódot, téged is hozzám hasonlóvá tehetlek, aztán amikor eleged volt, feloldod az átkot és eltávozol. Csak így, egyszerűen!
*Azzal csettintett egyet, majd kivett pár ruhát az öltözőszekrényből. Természetesen csak viccelődött, hiszen a megállapodásuktól függetlenül is tudta, Aurelius nem tenne ilyesmit.*
- Nézd el a... "humoromat", az ilyenek mint én már csak ilyenek. Csak tudnám, mi lesz velem a kedvességed nélkül, mikor eljön az időd... *szinte sóhajtotta az utolsó mondatot.*

- Nem aggódom az idő miatt. Elég gyorsan odaérhetek ló nélkül is, tudod.
*Bár már ledobott egy pár ruhát az ágyra, kivett még párat megnézni, hátha talál alkalomhoz illőt.*
- Meg hát, egy földalatti járatról van szó. Ha szükséges, sértetlenül ott tölthetem az éjszakát, aztán visszajöhetek amint lement a nap.
*Elővett egy vállfára akasztott előkelőbbnek tűnő ruhát. Fehér ing és mellény, fekete nadrág és egy hasonlóan fekete, magas gallérú köpeny. Felvonta a szemöldökét és aztán gondosan visszatette az öltözéket. Felhorkantott a begolyózás ötletére, ahogy zavartalanul levetkőzött és elkezdte felölteni a kiválasztott ruhát.*
- Talán annyira begolyóztam, hogy leírtam egy teljes kört, és normális vagyok. Talán nem is egyszer, volt rá időm.
*Felkerült rá egy sötétbarna lovaglónadrág, egy hosszúszárú bőrcsizma és egy buggyos ujjú fehér ing. Ekkor állt meg a kezében egy köpeny, amint Aurelius megemlítette a sógort.*
- Ekarah. Emlékszem rá, igen. Szörnyű egy lény.
*Magára terítette a vastag anyagú köpenyt és elől összehúzta magán, a semmibe bámulva. Kezébe vett egy széles karimájú kalapot és visszasétált, nekidőlve az egyik könyvespolcnak.*
- De a sógorod... miért hiszed, hogy még nem halott? A pokolfajzat mondott valamit róla, talán?

- Mindig óvatos vagyok. *zárta le a kérdést ennyivel. Éppen tiltakozott volna, hogy ő nem a rúnakör teljes ábrázolására gondolt, de inkább annyiban hagyta és bólintott.*
- Számítok ilyesmire. Valószínűbbnek tartom, hogy amint feloldom az átkot, rögtön eltávozom. De az is lehetséges - bár valószínűtlen -, hogy a szokásos ütemben öregedni kezdek, mintha mi sem történt volna. Az átkozott maszkkal kapcsolatban nagyon kevés információt találtam már akkoriban is, és azóta is csak említéseket akármelyik iratban. Csupa ismeretlen van az egyenletben.
*Kalapját az asztalra dobta, megtáncoltatva a gyertya lángját. Lassú léptekkel ő is követte és visszaült a helyére.*
- Szóval a sógorod megint... vagyis még mindig készül valamire. *jelentette ki tárgyszerűen, megcsóválva a fejét.* - Ravasz, ezt el kell ismernem. Résen kell lenni.
*Furcsállta az őrző hirtelen aggályoskodását, de ugyanakkor megértette. Biztos érez már valamit és nem csak vénségére bolondult meg, így hát végighallgatta.*
- Érdekes ilyen tónust hallani tőled. Tényleg nagyon készülsz a halálra, igaz-e... *morfondírozott ahogy hátradöntötte a fejét és a plafont figyelte.*
- Kétlem, hogy féltened kéne. Persze az apai ösztönnel nem lehet vitatkozni, nem mintha tudnék róla valamit.
*Visszanézett Aureliusra, komoran és határozottan. Kihúzta magát, kezeit pedig az asztalra fektette.*
- Bár nem szeretném olyan sokáig járni még a földet, hogy úgy érezzem maradéktalanul törlesztettem a tartozásomat... de ameddig tudok, segítek abban amire csak megkérsz. Ez a legkevesebb, amit tehetek. De kétlem, hogy túl sokat kéne segítenem a lányodnak. Elvégre te készítetted fel rá, nemde? Több mint megfelelő utódod lesz.
*Megengedett magának egy őszinte mosolyt, ami ritkán villant fel az arcán. A halál gondolata, még ha egy régi baráté és pártfogójáé is, nem riasztotta meg. Jó párszor átélte már, ezúttal csak annyi volt a különbség, hogy tovább tartott a viszony. Nagyon ügyelt arra, hogy ne kötődjön túlságosan egyetlen élőlényhez sem, és ez a szabály eddig jól szolgálta.*
- Tehát ha ez megnyugtat valamennyire, akkor segíteni fogok neked és neki is ahogy csak tudok. Biztos érdekes lány lehet...

*Ráhagyóan bólintott, igazat adván Aureliusnak. Valóban megváltás lenne számára a halál, ezzel nem vitatkozhatott. Nem mondta ki, de az őrzőnek igaza volt - szinte ő is érezte már a halált, de nem a sajátját.*
- Igazság szerint, ha nem függne Damoklész kardja a fejem felett, még élvezni is tudnám a dolgot. Megvan a maga varázsa a dolognak, ha az ember eldobja halandó mivoltát. *jelentette ki, azzal keresztbe rakta a lábait. Hallgatta a Leiranról és Erasról szóló beszédet, közben elmélázott - kereste magában a pangó érzést, a hiány űrjét, de nem lelte. Legalább ennek örülhetett; őt nem zavarta, hogy mennyi mindent hagy ki. Nem érezte úgy, hogy kihagy valamit. Ezért nem őrült meg, mert nem halandó elme egy halhatatlan testben, hanem halhatatlan elme egy halhatatlan testben.*

- A szerelem gyönyörű dolog a magatok fajtának. Amikor utoljára éreztem hasonlót, megértettem, miért hajtja úgy és ad annyi erőt az embereknek. Mára azonban csak a... testi része maradt számomra. - *Kaján vigyor, mű, mintha csak egy festményről húzta volna magára.* - A harcosok általában mind hasonlóak ehhez az Eras sráchoz, kötelező egyfajta jellem. Végül ezért küldtek a szüleim inkább druidának, mintsem katonának. - *legyintett párat a kezével, jelezve hogy elkalandozott.* - Bocsánat, csapongok. A lányod akármelyikőtökre is hasonlít jobban, biztos meg fog birkózni minden akadállyal, amit az élet elé gördít majd.
*Amikor az őrző megfogta a kezét, viszonozta a pillantását. Újabb hűvös, de ezúttal őszinte mosoly, majd egy bólintás.*
- Ahogy azt már annyiszor említetted, igen. És ha nem a te segítségeddel, akkor se csüggedj - majd talán a lányodéval. És ha úgy kívánod, akkor vigyázok rá, megígérhetem. Sokkal tartozom neked, Geron Aurelius.
*Szabad kezével megveregette Aurelius ráncos kézfejét, aztán hátradőlt a székben. Pár pillanatig csendben maradt, aztán elgondolkozott.*
- Remélem ha rögös is lesz a kezdés, a lányod is megbékél végül a mivoltommal. Emlékszem, te nem vetted egykönnyen ezt az akadályt... *vigyorodott el most szinte érzelmek nélkül, inkább csak olyan reflexszerűen, de nála a próbálkozás, az érzelmek utánzása jelentette azt, mint másoknál a valós érzések, melyek viszont nála igencsak ritkák voltak.*

*Aurelius gondolata a halálról mosolygásra késztette, bár ez is csak imitálás volt. Talán a férfi most is olvasott az elméjében, mert kitalálta a gondolatait.*
- Persze hogy a törvények ellen van, de nem fogom csalánnal korbácsolni magamat és megbocsájtásért könyörögni, mint egyes szerzetesek. Kihasználom Gaia szolgálatában, amennyire csak tudom.
*Száraz kacaj, az üres üveget pörgette a kezében amint beszélt.*
- Halandóknak az érzelmek és halandóságuk ténye a hajtóerőjük, a Föld - tudtommal - egyetlen halhatatlanjának viszont az érzelmek a magány fogalmát és az őrületet jelentik. Ha még mindig úgy gondolkodnék ahogy ti, már nem gondolkodnék, és valószínűleg hatalmas káoszt kevertem volna a történelemben. Még szerencse, hogy nem ilyen vagyok.
*Éppen válaszolni akart, mikor a lány leírása után a férfi még folytatta. Jó párszor átrágták már magukat a témán, de újból türelmesen megerősítette az eddigi ragaszkodását az eskühöz.*
- Tudom jól. Ne feledd, hogy nem csak a neked tett ígéreted tart vissza attól, hogy ilyen szörnyűséget kövessek el. Cernunnos szolgálatában állok, akárhogyan is nézzük és akármi vagyok - elég bűn a létezésem, amiért majd valamiképp biztosan megfizetek. A lányodra pedig kíváncsi vagyok, most hogy már tudom nagyjából milyen.
*Követi Aurelius példáját és felállt, megigazítva és begombolva a köpenyét maga körül. A bot kopogását hallva elgondolkodott, milyen furcsa volt látni megöregedni a férfit. Főleg azért, mert néha elfeledkezett róla, hogy ő nem sorstársa. Amikor Aurelius intett, ő is visszaintett.*
- Köszönöm, én pedig sietek vissza.
*Mély levegőt vett, aztán körülnézett a már csendes könyvtárszobában. Sok időt töltött itt, de most itt volt az idő, hogy megint kiszabaduljon. Felkapta a torc nyakéket az asztalról aztán óvatosan felhelyezte. Talán kényelmetlenül is szorosnak tűnt az arany a nyaka körül, ő azonban így szerette - így szokta meg. Felvett egy a fal tövében heverő bőr táskát, amibe elrakta az asztalon kiterített térképet, és egy üveg vért a rekeszből. Körbenézett utoljára, aztán a fejébe húzta a széles karimájú kalapot, és felsietett a lépcsőn, ki az éjszakába, egyenest a térképen jelölt hely irányába.*

/ Úton - "Elf falvak - Yeralti" között - éjjel /