Sárkányok Városa- Black ház

*Megrezzent, mikor kilátásba került, hogy esetleg másokat is bánthat. Az elektromos villanások baljósan sisteregni kezdtek, néhol lyukat égettek a szivacsba.*

Megöltem két embert... az egyik közülük egy kislány volt... *mondta alig hallhatóan, arca fájdalmas grimaszba torzult* Egy pillanat műve volt az egész... én nem akartam! *kiáltott fel, mire a nem túl távol lévő falból kirobbant egy kis darab*
Tudom, hogy nem változtathatom meg, mégis gyakran képzelem, hogy mi lett volna, ha... *elharapta a mondat végét* El sem tudod képzelni, milyen ezzel a tudattal élni. *suttogta egyre zaklatottabban, a villámszerű jelenések kezdtek baljós vörösre színeződni, egyre nagyobb köröket leírni.* Egy megbízatás után voltam... üldöztek. Túl feszült lehettem, tudnom kellett volna, hogy nem szabad emberek közé mennem! A gyerek olyan naiv kedvességgel engedett be a házba...

*Egyre gyorsabban vette a levegőt. A fények egy helyre összpontosultak, körülölelve őt. Úgy tűnt, hamarosan megismétlődik a jelenet, ami a szikláknál történt.*

*Talán abba sem hagyja az önmarcangolást, ha Geret nem üti le.
Senkinek nem beszélt még erről. Szokatlan mód először érezte úgy, mintha megszabadult volna kicsit a lelkét nyomó tehertől. Talán fogdába kerül, hisz igazán nem ítélné el tanárát, ha emiatt feljelentené. Gondatlanságból okozott emberölés. Ha jól emlékszik, akkor ez az elnevezése. Úgy érezte, hogy már eleget sanyargatta magát, de lehet, hogy jót is tenne a lelkiismeretének, ha hivatalosan is megbűnhődik tettéért. Tudta, hogy ez badarság. Már annyit kínozta magát, hogy többszörösen is lerótta büntetését, de még nincs vége. Mindegy, hogy hol van.
Álmában egy ezüst színű tavon sétált. Égig érő fák törtek az ég felé, a Hold sejtelmes árnyakat varázsolt a környékre. Hirtelen a semmiből valaki átölelte a lábát. Letekintett, ismerős gyereket látott. Térdre borult, nem barta tovább, a bűntudat legyűrte minden méltóságát.*
Ne haragudj, ne haragudj, kérlek bocsáss meg...
*A gyermek végigsimította az elgyötört arcát, letörölte könnyeit.*
Ssssss...! Ne sírj, bácsi, nem haragszom!
*Megnyugtató mosolyt villantott. A lány mögött egy férfi tűnt fel.*
Eleget sanyargattad magad. Ennek itt és most legyen vége. Remélem nem gondolod, hogy azért haltunk meg, hogy szánalmas féregként éld tovább a nyamvadt kis életedet!
*Ezzel elrántotta a gyereket mellőle, meglökte, eltűnt a varázs. Chris a tóba zuhant.
Veríték gyöngyökkel a homlokán pattantak fel szemei. Enyhén zihált, de mégis nyugodt volt. Úgy érezte megbocsájtást nyert.
Leslattyogott a nappaliba.*

Khm-khm... *vonta magára a figyelmet* Természetesen minden felelősséget vállalok, amibe beletartozik az eddigi felelőtlen magatartásom is. Bíróság elé is állhatok, ha úgy vélekedsz az a helyes.

*Azért egy kicsit mégis csak örült, hogy Geret nem akarta bíróság elé állítani. Nem tekintette büntetésnek a felsorolt dolgokat, szemében az életben maradás feltételei voltak. Egy időzített bomba volt, tudta jól. Állta a pillantást.*

Felőlem mehetünk. Érdekes, volt egy furcsa álmom, már alig emlékszem rá, de azóta mintha sokkal jobban érezném magam. Azt hiszem, nem az erőmmel kell harcolnom, hanem önmagammal, és ez sokkal nehezebbnek bizonyul.

*Halkan lépdelt mestere mögött.*

Én tudom, hogy mikor teljesítek jól, nem vagyok rászorulva mások elismerésére. Ezt a felvállalós dolgot meg akkor számítsuk innentől...

*Vigyorodott el. Kicsit feszült volt, bízott benne, hogy eredményes lesz a meditáció.*

*Újra az edzőteremben. Bár most füst állt a levegőben, a fal is lyukas volt. Elhúzta a száját.*

Öööö... bocs.

*Leült a szivacsra. Ki volt égve. Nem baj. Majd most vigyázni fog. Lehunyta a szemét, lélegzett, vizualizált. Ezúttal nem fogta el az a kellemetlen érzés. Finom energia szálak táncoltak körülötte ezüstös fénnyel.*

Talán a megbocsájtás útjára léphettem. Vagy az álmom játszik közre ebben a fejlődésre.

*Mondta csukott szemmel.*

Nem szokásom elbízni magam, efelől ne aggódj. Azt hiszem, hogy amiatt az esemény miatt féltem annyira az erőmtől. Álmomban viszont megbocsájtottak nekem. De ez inkább látomás volt.

*Szólt csendben, de hangja egész távoliak tűnt számára, mintha víz alatt lett volna. A szikrák lassan egy gömböt formáztak köré, vakító fehérséget árasztva magából. Egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek, arca is békés volt.*

Még sosem éreztem hasonló békét...

*Ám ekkor a gömb vibrálni kezdett, majd eltűnt. Szemei felpattantak.*

Most mit csináltam rosszul?

Áhh, értem, azt hittem ezzel egy újabb lehetőséget vesztettem, de így oké.

*Meglepő ürességet érzett magában, hisz az évek óta cipelt bűntudat eltűnt. Furcsa könnyedséget érzett, ám a fájdalom helye még tompán lüktetett. A felajánlásra elvigyorodott.*

Rendben.

*Lefeküdt a padra. Nagyon elszántan állt neki, ami azt eredményezte, hogy már a tizenharmadiknál el is hajította volna a súlyokat, ha képes lett volna továbblendíteni, de persze nem tudta. Karjait kezdte lassan végtelenül fáradtnak érzékelni, de csak azért is kinyomta a huszadikat, bár remélte, hogy Geret nem figyelte nagyon, mert elég gyatrán festhetett közben.*

*Megköszönte a segítséget a súllyal. A felszólítás eszébe juttatta a sarkba hajított ruhákat, a széttúrt ágyat. Nem is olyan vészes.*

Rendben.

*Felsétált, beágyazott, összegyűjtötte a selejtes ruhákat. Megkereste Geretet.*

Ezekkel mit csináljak? A tegnapi öltözékem, totál viseltesek, azt hiszem ki kéne őket dobni.

*Bólintott.*

Rendben, akkor ki is viszem őket...

*Szólt, már ment is volna ki, mikor észrevette Geret fájdalmát. Egy kicsit megdöbbent, furcsa volt így látnia mesterét. Nyilván ő sem akarta, hogy ez bekövetkezzen, mert vacsorázni parancsolta. Majdnem megindult, sóhajtott. Visszafordult Gerethez, aki már a kanapén ült.*

Nyugi, nem hecc, vagy valami, segíteni akarok. *ezzel se szó, se beszéd, előretolta mentorát, hogy hozzáférjen hátához, gyors mozdulatokkal megbökött néhány pontot, mire a fájdalom minimálisra csökkent.* Kész is lennénk. Egy idős alakváltótól tanultam még sráckoromban. *mondta, de már kifelé tartott, tartott tőle, hogy tanára nem igazán örült a segítségnek* Neked is szedjek kaját? *kérdezte, de ezt már a konyhából, közben kidobta ruháit.*

*Megkönnyebbült, amint Geret hálásnak bizonyult. Még hallotta az utána mondott szavakat.*

Nem, valószínűleg nem tudnád megcsinálni magadnak. Amúgy nincs mit. Emlékszem, mikor gyakoroltam a fogásokat, egyszer egy teljes napra lebénítottam a tanítómat. Azt hiszem, azóta sem vertek el annyira, mint akkor. *idézte fel a kedves emlékeket, vállat vont. A szíjhasítás hallatán szélesen elvigyorodott.* Szerintem, a lelke mélyén azért mindenki tudja, hogy már nem vagy az a katona, mint egykor. Sok embert ismerek, aki odaadta volna a fél karját, hogy így láthasson téged. *mélázott el kollégái névsorán. Ő is szedett magának a gulyásból, leült.*

Én örülni fogok Arounak. Azt hiszem, ő is egyike a barátaimnak. Meglehetősen új nekem ez a dolog. Ha egyszer véget ér a szobafogságom, Selestinát is megszeretném látogatni Khaleddel együtt. *sóhajtott* Nem akartalak noszogatni, hogy kezeltesd magad, de azért jobb lenne most meggyógyulni, mintsem várni, hogy valami nagyobb baj történjen. De lehet, hogy ez csak a természetes meszesedés, ilyesmik. Ha belegondolok, hogy csak két-háromszáz év van köztünk, elfog a kétségbeesés. *fintorgott egyet, de közben látszott rajta, hogy csak játszik.* Szerencsére, én még mindig az a dalia vagyok, mint kétszázhetven éves koromban. *túrt bele szándékosan piperkőcös mozdulattal kócos tincseibe, alig tudva visszatartani nevetését.*

- Eeeegen, találkoztam már hozzád hasonlókkal, akik nagyon büszkék voltak a harci sérüléseikre. Nem tudom, mi abban a jó, ha úgy nézel ki, mint valami absztrakt műalkotás. Én mindig is vigyáztam magamra. *bizonygatta magabiztosan.*

- Ja, már kifejtetted, hogy nem szeretnéd, ha Sayla férjhez menne, vagy akárcsak szerelembe essen. Pedig ki tudja? Lehet, hogy mire hazaér, máris talált magának valakit... *cukkolta az öreget* Azért egy csöppet érdekelhetne, mert mindegy, hogy hol robbansz le, akkor már soha többet nem tudsz szíjat hasítani senki hátából sem. És azt mindketten sajnálnánk. *mondta újabb nevetés kíséretében.*

- Elfelejtettem őket. *szólt, és tett egy olyan mozdulatot, mintha valamit a háta mögé dobna* Nem tudom, hogy hol vannak, és hidd el, ez az igazság. Mindenki önállóan mozog, szabadon úszik az árral. Néha egy-egy balhé összesodor minket, aztán kész. *észrevette, hogy a Norgard család nem épp a top témák közt szerepel.*

- Rendben, akkor majd igyekezni fogok. *befejezte az evést* Úúú, az durva! Nekem egyszer a szárnyam tört el, de én ugyebár nem vetem meg a gyógyítókat, úgyhogy az nem tartott soká.

*Látva a reakciót, inkább hanyagolta a témát, biztonságosabb vizekre evezett.*

Fúha! Hát, én örülök neki, hogy nem viselem kívül minden egyes tanulságom nyomát. Ritka torzszülött lennék! Bár azt hiszem, hogy előbb vagy utóbb tudok tanulni a hibáimból, hisz itt vagyok. *legyintett.*

Szerintem nem a fájdalomtól kéne érezned, hogy élsz. Keress magadnak örömöket, élvezeteket... esetleg egy nőt... *kaján vigyort villantott mestere felé.*

*Az engedékenységre összehúzta szemeit.*
Ugye ez nem valami teszt, vagy ilyesmi? Mert ha nem, holnap korán kell kelnem, hogy ellátogathassak majd az elfekhez.

*A "nos nő hozzám nem való" kijelentésre majdnem mondott valamit, de még idejében megfékezte magát. Helyette mosolya még szélesebb lett, bár kicsit odébb húzódott Gerettől.*

- Miért, ha vizsga lenne, akkor mit figyelnél? A felelősségteljességemet? És ezért buktam volna el most? *a többire csak felvonta szemöldökét, nem volt hozzászokva, hogy nyíltan fenyegessék, az ő személye még a legmocskosabb zsebtolvajban is tiszteletet ébresztett. Hiába, úgy tűnik, azok a régi szép idők már leáldoztak!* Rendben.

- Neked is, kösz! *Felbattyogott ő is szobájába, leült ágyára. Már egyre jobban érezte magát, el sem tudta hinni, hogy egy embernek lehet ilyen könnyű is a szíve.*

*Gyorsan elnyomta az álom. A nap még fel sem kelt, ő már akkor fent volt. Lezuhanyzott, felöltözött. Lesétált a konyhába, megreggelizett. Visszatért szobájába rendet rakott, összecsomagolt egy-két dolgot. Örült ennek az egy napnak amit kapott, bár kicsit kevesellte. Mindenesetre nem akarta megkockáztatni a szökést, így nem gondolkozott ilyesmikben.
Kicaplatott a ház elé, átalakult, elindult meglátogatni Selestinát.*

/>>>Erdő Elf Központi falu/