Vérfarkasok Falva - Brayen kastély - BÁL

*Carme hálás tekintettel fogadta el A.J. udvarias helykínálását, majd feltűnt neki hogy Ansatasia igencsak bámulja A.J.-t. Ő meg cserébe elkezdte szúrós és féltékeny tekintettel nézni Anastasia-t. Persez igazán érthető hogy megakad A.J.-n a szeme, de azért ilyen nyíltan megbámulni nem illik. Már éppen szóvá is tette volna A.J.-nek mikor Medard kérdése elhangzott. Egy pillanatra elhűlt hogyan fog A.J. válaszolni de ügyesen felelt. Úgy kell azt! Letéve az evőeszközt belekarolt a férfiba és kedvesen rámosolygott.*

-Ez az tigrisem! Ne hagyd magad! *suttogta neki* -Ezek mind csak ficsúrok. Ha ideges vagy bármelyiktől is, kpzeld el őket kisgatyában és máris nem olyan vészes az egész. *adta a tippet úgy hogy csak a férfi hallja.*

*A vacsora végeztével érdeklődve hallgatta a bejelentést az arénáról. Biztos volt benne hogy olvasott rla hogy ilyet tilos építeni. Dilecre tekintett magyarázatért illetve hogy szóvá tegye e az ügyet a vendégek előtt, de ő túlságosan bele volt gabalyodva a szoknyába ahhoz hogy értelmes szemkontaktust, jelzést, biccentés, bármit válthassanak. Sóhajtott egyet és erőt vett magán hogy ne kezdje el sorolni a nemesnek az idevágó passzusokat az aréna törvénytelenségéről és inkább végighallgatta mire megy ki a játék*

-Nos Vishous.  Dilec el van foglalva, nekem pedig mint a jobbkezének, kötelességem ennek utánajárni. Kérlek tarts velem. *karolt a férfiba, majd bájos mosollyal az arcán lépdelt a házigazda nyomában*

*a szíve egyre jobban kezdett kalapálni ahogy a hosszú keskeny alagútban haladtak. igyekezett megszámolni hány lépés az út, hogy elcsitítsa magát. A.J.-be karolva azon kapta magát hogy egyre szorosabban fogja a férfi karját. Lazított a fogáson, mert már biztosan fájt neki. A folyosó végén végre beléptek az arénába. A látvány  hasonló volt ahhoz amit a képeken látott a könyvekben. A szíve nagyot dobbant. Ha ma itt bárkinek is baja esik akkor hivatalosan is el kell járni. Akkor pedig Medard megütheti a bokáját… Nem szabad hagynia hogy Dilec lemenjen az arénába. Ha a nemes az Alfa életére törne akkor ez úgymond remek alkalom lenne neki egy nyilvános kivégzésre és egyaránt manipulálhatja is a jelenlévőket hogy támogassák a hatalomra jutását. Elejét kell vennie a dolognak mielőtt bárki bemenne oda. Meg kell bizonyosodnia a felől, hogy ez nem veszélyes. Nő létére harci képzést kapott apjától mert az öreg fiút várt. Talán most hasznát veheti. Nem volt kérdés amikor Medard feltette a kérdést Carme elsőként jelentkezett.*
-Szeretném elsőként kipróbálni! *jelentette ki határozottan és A.J. kezét fogva lépett közelebb, majd kedvese felé fordult és mélyen a szemébe nézett.*

-Nem tudom mi fog történni odabenn, de ha bármi olyan ami mások életét veszélyezteti, akkor azonnal értesítsd Dilecet. a férfi szájára adott egy csókot, hogy beléfojtsa az esetleges tiltakozást, s mielőtt ő maga is meggondolná magát, odasietett az ajtóhoz, s belépett az arénába*

*Odalent az asztalon többféle fegyvert látott, kiválasztott egy  bárdot és női mivolta ellenére gyakorlottan forgatta meg, majd lerúgta magas sarkú cipellőit és kihívóan az ajtó elé lépett. Állát felszegte, akaratát megacélozta, oldalt  hasított estéjiének szoknya részét kicsit fentebb húzta, hogy ne akadályozza majd a harcban. Arra gondolt hogy most baromira úgy nézhet ki mint egy hentes barbie, de kirázta a gondolatot a fejéből, mert az ellenfelet rejtő nehéz ajtó lassan kinyílt, s mögötte szürkés átláthatatlan köd gomolygott.  Carme feszülten várt, már hallani vélte egy kiméra karmos mancsait közeledni mikor A.J.-t látta kijönni az ajtón. Döbbenten eresztette le a fegyverét és értetlenül nézett az aréna lelátóterére, de nem látott semmit. A porondról mindössze a poaravánt látta, felette pedig csak sziklafalat.*

-Szívem!  Neked odakint kellene lenned. *mosolyodott el, mire A.J. is elmosolyodott. Carme hirtelen újra kezébe vette a fegyvert mert valaki közeledett az ajtó túloldaláról. Talán a kiméra….*
-Vigyázz Tigrisem! Gyere el onnan! *Kérte, de A.J. nem mozdult, csak mosolygott, mintha tudta volna ki jön mögötte. A ködből ugyanis Tulkas lépett elő, zöld alapon sárga, söröző vigyorgó  szmájlispólóban és abban a neki szűk mackónadrágban ami igencsak pászosan állt rajta és kiadta mindazokat az idomokat amiket nők elől nyílvánosan elfedni szoktak*

-Tulkas te jó ég! *leengedte ismét a fegyvert* -A frászt hoztad rám! És mi ez a hacuka! Nem is ebben jelentél meg a bálon! Egyáltalán mit kerestek az arénában? Nem kértem erősítést! *kezdett el replikázni, de Tulkas is csak mosolygott, majd odaállt A.J. mellé és kedvesen rápillantott a srácra, ő pedig viszonozta a szeretetteljes pillantást, mire Carme szemöldöje a homloka közepéig szaladt.*

-Na jó! Elmondanátok mi a fene folyik itt? *kérdezte, mire Tulkas túlzottan lágy hangon felelte*
-Az első lecke! *majd  hátulról átkarolta A.J.t aki ahelyett hogy ellépett volna mellőle felé fordulva hozzásimult, s a páros lassúzni kezdett.* -Megtanítom táncolni…. *duruzsolta Tulkas mire Carme egyszerűen nem kapott levegőt. Az álla valahol a padlón lehetett ahogy teljesen ledermedve figyelte a kát férfit, akik egyre forróbbra vették a hangulatot.*

* A.J. átkarolta Tulkas vállát, ő pedig a derekánál fogta meg a férfit és egészen közel TÚL KÖZEL húzta ahhoz a szűk melegítőnadrághoz. A.J. pedig ledobta szmoking felsőjét és mellkasát is hozzászorította, s átváltottak  érzéki tangóba*
-Hé fiúk! Nem zavar hogy én is itt vagyok? *kiáltott rájuk és dühből kettétörte a bárd nyelét  és kidobta a használhatatlan fegyvert oldalra.* -Azonnal hagyjátok abba! *rohant oda hozzájuk és próbálta őket szétválasztani egymástól, de a férfiak összeesküdve ellene csak szorosabban kapaszkodtak egymásba és átváltottak tüzes flamegóba. Carme-t kezdte elborítani az ideg. Zok szó nélkül ment neki Tulkasnak, de az mintha meg se érezte volna az ütéseit. Épp ellenkezőleg! Csak belemelegedett. Ledobta pólóját és szőrös mellkasát villogtatva túlzottan egyértelmű fenékriszába és csípőkörzésbe kezdett, Amit A.J. boldogan viszonzott, ledobva szép ingét is és nadrágját is kezdte levenni. Ha ez így megy tovább, hamarosan egy szál mosolyban rázzák majd mindketten. Carme magából kikelve zokogni kezdett hogy ezt most azonnal hagyják abba és megpróbált közéjük préselődni, de nem ment, folyton kikerülték. *

*Nem akarta A.J.-t így látni. Nem akarta hogy Tulkassal csináljon olyasmit amit csak vele tett meg eddig.  Erőnek erejével a két, már majdnem csak alsógatyában riszáló és ölelkező  vérfarkas közé állt és könnyes szemmel nézett A.J.-re, igyekezve figyelmen kívűl hagyni a túl közel dörgölődő Tulkast akiről elképzelni sem akarta most éppen milyen ruhadarabot dob el magáról.*
-Kedvesem!  Ezt nem akarod.. ugye nem… *vette két tenyerébe A.J. arcát aki csillogó szemekkel bámulta a lány mögött magát produkáló Tulkast, majd megfogta finoman a lány kezét és belecsókolt a tenyerébe kedvesen.*

-Nem akarsz visszatartani most ugye? Most hogy végre igazán boldog lehetek? Végre találtam egy célt magamnak…. és folytatta még tovább mire Carme érezte hogy odabenn mintha összetört volna valami. Nagyon fájt. Valóban ő, akinek annyi pasija volt már most útjában áll annak a férfinak a boldogságának, akit túlságosan is szeret. Könnyek között csókolta meg A.J-t és kezdett el ő is táncolni vele, magához ölelve Tulkast is. A szíve döntött így. Nem akarta elveszíteni csak azért mert mindennél jobban szereti. Nem akart az útjába állni.. bármit megtett volna érte. Leoldotta  a szalagot ami rajta tartotta az egybe ruha estélyit és közéjük simult ebben a furcsa lassúzásban. Ha csak félig is lehet az övé, de legalább annyira az övé marad.. *

*ahogy a ruhája felsője a derekáig omlott, a két forró férfitest szürke köddé párolgott és az aréna kőfala is áttetszővé vált. Látta az arcokat amik őt bámulták és észbekapott. Ó Gaiara! A.J is odakinn van! Egy pillanatra csak állt ott ledermedve mire fölfogta hogy mágia volt ami az ellenfele volt.. az egész csak illúzió volt.  Kapkodva magára húzta  a ruháját és vöröslő arccal rohant vissza az ajtó felé.  Cipellőjét egyik kezébe kapta és egy másik bárdot a másikba az asztalról. Medard fejét akarta! Most!*

*Finomak voltak az ételek és bőségesek. Igazán jó módban élhettek a házigazdák. Medárd kijelentésére, melyben kifejezte reményét, hogy máskor is eljön majd, udvariasan fejet hajtott, mosolyogva köszönte meg és adott hangot bizodalmának, hogy úgy lesz.
A házigazda javaslata és az aréna említése felkeltette az érdeklődését, így mikor Dilec felajánlotta, hogy menjenek csillagokat nézni, kedvesen elhárította azt.*

Engem érdekel, mi lehet ez a kihívásos játék, és akár szívesen meg is nézném, hogy te vajon mit alkotnál az arénában, Hősöm?!

*És kacéran rákacsintott a férfira.
Így követték Medárdot a szűk folyosón az ajtóig.
Carme vállalkozott először a próbára. Érdekes volt látni, hogyan reagál erre az abszurd jelenetre, és különösen fura volt, hogy beállt a csoportba táncolni. De úgy látszik, ez volt a megoldás.*

A.J.:

*Gaul rövid válasza  után értetlennek tűnt, de Tulkas lelkes magyarázata kicsit helyrebillentette a dolgokat. Aztán megint zavart érzett a Zerőben. Eltörte Raden állkapcsát??? Úristen!!! Mi zajlodhatott ott?
A vacsora csendesen telt.
Carme kedves, kisgatyás ötletére elmosolyodott. Rápillantott a nőre és már nem is érezte magát feszültnek. Biztatóan rákacsintott.
Egyet értett a lánnyal, hogy le kell menniük az arénába. Enyhe rossz érzés fogta el, hogy vajon mire készülhet Medard, de a kíváncsisága erősebb volt. Az aréna lenyűgözte. Szinte még ki se csodálkozta magát, Carme megfogta az arcát, röviden vázolta a teendőket, ha bármi életveszélyes történne odalent (VÁRJ-VÁRJ!!MICSODA???), aztán a lány már lent is volt a küzdőtéren.*

Hééé! *Látta, hogy már nincs mit tenni. Leült hát Medard és Gaul közé.* Ez a nő veszélyes! :S

*Feszülten figyelt, minden apró négyzetcentimétert felmért a helyiségben, hátha valahonnan valami életveszélyes ugrana rá Carméra. Úgyse hagyja, hogy baja essen! Aztán kinyílt az ajtó, és ő maga sétált be rajta. Mi a franc?? Aztán Tulkas. Hé, ez fura! Aztán jött a Tánc, kicsit más értelembe átkonvertálva. Egyesek kuncogtak, mások nevettek, a nézők többsége észrevette, hogy hiszen a jelenlevők között ül a lenti langyi fiú! Tulkast is megismerhették, de A.J. nem hallotta, hogy rá mernének bármi megjegyzést is tenni. Egyre forróbb és zavarosabb lett az egész, ami odalent zajlott. Dilec pattant fel, és Medardot próbálta meggyőzni, hogy azonnal állítsa le, hozza ki onnan a lányt, vagy tök mindegy, de ha nem tesz valamit most kettétöri, épp eleget szórakozott a nép! Medard csak csitítgatta, váltig állította, hogy ez amolyan gyógyítás, nem szabad abbahagyni. A.J-nek se kellett több. Felállt (még véletlenül se nézett Tulkasra), és lerohant az aréna bejáratához.
Két őr éppen rátapadt a rácsokra az ajtónál. Csak nem a férfihancúrra gerjednek?? Ekkor meglátta: Carme beállt harmadiknak, félmeztelenül. A következő képkocka az volt, hogy az ökleit rázogatja, az őrök pedig a földön feküdtek eszméletlenül. Leütötte őket a másodperc töredéke alatt. Nem is értette, hogyan történhetett... ne az ő nőjén csorgassák a nyálukat! A rácsos ajtót felhúzta, mire Carme sietett kifelé, cipővel és bárddal felszerelkezve. Ennek a fele sem tréfa! Mikor a lány beért a sötét átjáróba, A.J. kiugrott a sötétből, hátulról bekerítve a lányt, és kilopta a kezéből a fegyvert, majd hogy ne essen senkinek baja (szinte mérget mert volna venni rá, hogy Carme nekimegy, amilyen feldúlt állapotban volt), a falhoz szorította. Nem tudott mit mondani. Mindenféle érzelem kavargott a lelkében. És valami nagyon kellemetlen gyomortájékon, valószínűleg hányinger. Vajon mit rontott el? Miért fél Tulkastól meg Tőle? Mégis mit gondol ez a lány róla? És ő ezek után hogy nézzen Tulkasra? Meg úgy egyáltalán... Beleütött a falba, Carme feje mellett. Dühös, mégis elkeseredett ütés volt, tompán visszhangzó.*

Carme! *Több nem jutott az eszébe. Újra látta maga előtt megtörténni a dolgokat. És hogy Carme közéjük áll és beszáll? Hogy konkrétan elfogadja? Igen, igen, de ez mit sem változtat férfiúi becsületén. Hát ennyire nem látszik férfinak?? Még a barátnője is férfit képzel mellé maga helyett? Vagy ez az egész arra menne ki, hogy nem bízik benne? Úgy érzi Carme, bármikor otthagyná A.J. egy másikért? Bár nem régóta voltak együtt, a feltételezés mégis abszurdnak tűnt. Nyelt egyet, bár teljesen kiszáradt a torka.* Azt hiszem tartozol egy kis magyarázattal... Medardot hagyd, szerintem most üti agyon Dilec... én egyből hozzád jöttem. És nem értem, miért láttad ezt...

*Elengedte a szorításból a lányt és messzire rúgta a bárdot. A nehéz fegyver hangos, karcoló hanggal siklott a folyosó végéig. Tehetetlennek érezte magát és össze volt zavarodva. Magyarázatra volt szüksége.*
_______________________

Dilec:

*Örült, hogy Anantha az aréna mellett döntött. Mikor lementek, először azt hitte, csak egy játszótérre jönnek. A rossz érzés akkor fogta el, amikor rádöbbent: ez konkrét ARÉNA. Rémlettek neki a paragrafusok, hogy ez tilos, de egyelőre kivárt. Carme ment le elsőnek. Nem tartotta jó ötletnek, de rossznak se. Medardtól még érdeklődött egy keveset, hogy biztosan nem lesz benne sérülés, de a két orvos látványa és Medard mosolya nem nagyon nyugtatta meg.
Amit lent látott, attól teljesen elképedt. A.J-nek ferde hajlama lenne?? Látszott, hogy Carme szenved, és egyre kínosabbá vált a helyzet, pláne, amikor a jelenlevők úgy kezdtek el viselkedni, mint egy kupac csürhe.*

Medard! Állítsd le azonnal! Elég volt a cirkuszból, már épp eleget láttak a vendégeid!

Ugyan kérlek! A lánynak egy félelmet kell feloldania! Te sem akarhatod, hogy ezek után folyamatosan maga előtt lássa a félelmét beigazolódni?

Ez egy nagyon rossz játék!

Ő ment bele!

Csak azért vagyok ilyen finom és nőies, mert idős vagy, és tisztellek és nem visz rá a lélek, hogy durván bánjak veled! De ha most nem teszel valamit, hidd el, hogy nemcsak a véneknél, de még a falkában se lesz helyed!

*A.J. lelépett. Végre reagált ez a ficsúr is! Körbenézett. Az őrök a lelátókon!*

Őrök! Hozzátok ki!

*De azok meg se moccantak. Csak Medardra hallgatnak... Cc!! Ekkor minden nesz elhallgatott. Carme elfogadta a jelenetet és furcsa módját választotta ennek kifejezésére. Tennie kellett volna valamit! De nem tudott megmozdulni. Valami furcsa, groteszk hatása volt az egésznek, mégis a megbocsátás és kiengesztelés járta át a levegőt. Az illúzió eltűnt, Carme észhez tért, majd kirohant. A bárdot ne felejtsd...! Jól van, ügyes!*

Medard! Nagy bajban vagy!

Dilec! A szövetségesed vagyok! Ez az este nem arra szolgál, hogy még több ellenséget szerezzünk! Rosszul látod a helyzetet! Egy erős nőnek micsoda kihívás a hőn szeretett férfit egy másik férfivel látni? És elengedni? Tökéletes játszma volt, briliáns véggel! Méreg helyett esetleg Te is kipróbálhatnád!

*A közönség még mindig nem ocsúdott fel. Dilec nem vállalta el a következő helyet.*

Nem megyek le. *Ez volt az utolsó szava, tekintetével az aréna homokját pásztázta. Kezeit keresztbe fonta, majd Ananthára pillantott, hogy neki mi a véleménye az egészről. A lány nem tűnt túl döbbentnek.*

Minden oké? Még mindig kimehetünk csillagokat nézni, ha az jobb neked!

*A Waerjak család helyet foglalt, aztán figyelte ahogy Carme lesiet az arénába. Tulkas hallott már korábban a helyről, így suttogva elmagyarázta Yavannának, akinek a félelemmel való szembenézés ötlete felcsigázta a gondolatait és érdeklődve nézte a helyzetet. Mikor előbukkant az első férfi, Gaul oldalra pillantott A.J.-re, de nem szólt semmit. Aztán a második jött, Tulkas. Yavanna súgott az eredeti Tulkasnak valamit a nadrágról, mire az halkan elnevette magát és bólogatott, ám ekkor váratlan fordulat történt. Gauldoth elejétől végéig mozdulatlanul ült egy igen furcsa testhelyzetben; hunyorított, mintha csak nem jól látna valamit, a nyakát is behúzta és mindeközben olyan arcot vágott, mintha folyamatosan tüsszentenie kellett volna. Apja ezzel szemben szintén mozdulatlanul és faarccal ült a helyén, vékony vonalba szűkült szájjal és gondolkodó tekintettel. Neje, Yavanna közel sem zavartatta magát ennyire, ő enyhe meglepetéssel és vigyorral az arcán nézte a jelenetet. Amikor Carme beállt harmadiknak, Tulkas arcára vigyor ült ki, és megszólalt.*
- Ez a rész azért már jobban kedvemre való.
*Yavanna mellette pár lassú bólintással jelezte, hogy egyetért vele, Gauldoth azonban továbbra sem mozdult a helyéről, sem a felvett pózból, csak amint vége lett a mutatványnak. Szülei felé fordult, úgy tett megjegyzést.*
- Hát, nem elég, hogy titeket láttalak, most már ezt is...
*Talán folytatni akarta mással, azonban hirtelen megakadt és rövid gondolkodóba esett.*
- Bár még mindig a tiétek volt a rosszabb.
*Felállt a helyéről és indult volna le, de édesanyja megfogta a kezét és visszahúzta.*
- Kedves tőled, de te nem mész le. Nem vagy olyan állapotban, hogy szembenézz a legrosszabb félelmeddel.
*Gauldoth pislogott párat magában. Hogy ez erről szólna? Közben hallotta Medard magyarázatát is, és ez elegendő volt neki; engedelmesen helyet foglalt, apja viszont ekkor állt fel a székéből és igazította meg a díszes mellényét, majd elindult az aréna felé.*
- Én viszont kíváncsi vagyok, úgyhogy mindjárt jövök.
*Ahogy lassú, ráérős léptekkel végigment az arénába vezető ajtóig, vigyorogva pillantott végig a nézőtéren, hátha az elhallgattatja őket. Mielőtt eltűnt volna a szemük elől, jókedvűen, sőt inkább játékos hanggal hátraszólt a válla fölött.*
- Aki sokat röhög akármelyikünkön, azt meglátogatom, hogy minél több nőnemű rokonával elszórakozhassak! Apelláta nincs!

*Most rajta volt a röhögés sora, amíg le nem ért az arénába. Körülnézett, az asztalon kevés kedvére való fegyver volt, csak egy pallos tetszett meg neki. Nyugodtan várt egy darabig, amikor azonban kinyílt az ajtó, vad, túlvilági halálhörgés tört elő mögüle, és az este folyamán másodjára fagyott le a vigyor Tulkas arcáról.
A vaskos faajtó mögül egy tépett, koszlott ruhákat foszlányokban viselő Gauldoth botorkált elő. A fertőzése azonban előrehaladott volt, jól látható volt hogy szinte az egész testét ellepte, éppen a kulcscsontjánál tartott fölfelé. Az egész arénát dögbűz lengte be, az őszhajú férfi azonban egyenesen állt ott, mint a cövek. Szinte elfelejtette, hogy az egész csak mágia és illúzió, olyan valósnak tűnt. Yavanna megállapította magában, hogy a varázslat nyilván el is hiteti az illetővel, hogy az egész valódi. Ez a dolog egyre jobban fúrta az oldalát, Gauldoth pedig morbid kíváncsisággal figyelt a küzdőtérre, ahogy anyjától kérdezett.*
- Mitől fél? Tőlem?
*A nő erre csak megingatta a fejét, majd előre bökött és annyit mondott, "figyelj". A Félholt így is tett, feszülten figyelte, ahogy a képmása elfúló, kétségbeesett hangon megszólal, félelemtől és testi-lelki szenvedéstől grimaszba torzult arccal.*
- Apa! Segíts, nem tudom meggyógyítani! Szólj valakinek, akárkinek! Egy gyógyítónak! Kérlek!
*A fia hangja kiáltásba csuklott el, ahogy egy lépésnél kifordult a bokája és féltérdre zuhant. Tulkas arcán döbbenet ült, mondani akart valamit, de nem volt rá képes. Tehetetlen vicsorban mélyen az ajkába harapott, rögtön felszakította a bőrt és egy apró vérpatak indult meg lefelé az arcán, keze megremegett. Gauldoth felnézett rá, reményteli tekintettel, egy erőltetett mosoly halvány árnyékával, és folytatta.*
- Még megoldhatom, apa! Ne ásd... ásd meg a síromat, egyszer már megtetted, és akkor is rendbe jöttem! Nem... temethetsz el még!
*Tulkas egy tétova lépést tett felé, aztán elszörnyedve megingatta a fejét. Erősnek kellett maradnia, nem sírhatott. Nem, még nem.*
- Megegyeztünk, fiam... emlékszel rá.
*A Félholt arcára megint kiült a pánik, és most ő rázta meg a fejét. Fojtott hangon könyörgött édesapjának ahogy az odalépett és letérdelve megölelte. Súgott neki valamit, aztán elhúzódott és sietős léptekkel, elhatározott arccal az asztal felé igyekezett, látszott, hogy ha megállna, meggondolná magát és azt nem akarta. Gauldoth eközben haragosan üvöltve, vért köpve szólongatta őt, szemei lassan feketévé váltak, szembogara pedig izzóan zöld ponttá.*
- Meg ne merd tenni! Apa, hallasz?! Mondom, hogy helyre tudom hozni, csak szerezz egy gyógyítót!
*Egy pillanat szünet következett az ordításban, arca kisimult, ahogy édesapja a kezébe vette a pallost. Újult erővel, dühödten, rekedten ordított rá még utoljára.*
- Gaiara mondom, gyűlöllek!
*Tulkas velőtrázó üvöltéssel lépett egyet, aztán még egyet, majd ellökte magát a földről. Akkorát ugrott, hogy mágikus repülésnek is tűnhetett volna a mutatvány, amint egyetlen ugrással átszelte a távot. Tagbaszakadt teste földet ért, a pallos pedig az ugrás erejével és lendületével szelte át fia testét nyaktól hónaljig átlósan, mielőtt félig eltűnt volna az aréna homokjában.
A varázslat eltűnt, Tulkas arckifejezése pedig egészen átrendeződött, ahogy az elméje kitisztult. Körbenézett, és meglátta a döbbent, rémült arcokat a lelátókon. Yavanna fájdalmas arckifejezéssel ült, Gauldoth arcáról semmit sem tudott leolvasni. Újabb üvöltés következett, ahogy kitépte a pallost a földből és kihajította azt, magasan a nézőtér fölé. A penge suhogva forgott, amíg fémes hanggal el nem tűnt a kőfalban. A markolat és a penge alsóbb része letörtek és a padlóra hulltak, ő maga pedig felsétált, és szó nélkül, rezzenéstelen arccal ült vissza a helyére. Felesége megfogta a kezét, mire ő megszorította azt, majd megcsókolta. Nem maradtak így sokáig, mert most Yavanna állt fel és igazította meg a báliruháját. Hűvös tekintettel körbenézett a közönségen.*

- Azt hiszem, én leszek a következő.
*Egy kicsit felhúzta a szoknyát, hogy ne érjen a földre vagy az aréna homokjába. A finom arcú jóságos asszony valami baljós, elemi erejű kisugárzással rendelkezett most, ahogy leereszkedett az arénába. Nem zavartatta magát az asztalon heverő tárgyakkal, csak megállt a homokverem közepén, és meredten nézte a nyikorogva kitárulkozó faajtót. A sarokvasak nyikorgása abbamaradt, a sötétség végtelenül gomolygott mögötte, de semmi nem jött elő. Nem nézett félre, pártíz hosszú pillanatig mozdulatlanul állt, majd az ajtó elkezdett becsukódni. Ahogy ez megtörtént, a nő lassan, vontatottan körbenézett fagyos, jégkék tekintetével az összegyűlt tömegen. Az ajtó tompa hanggal becsukódott, Yavanna pedig vigyázva a szoknya aljára, elindult fölfelé.*

*Carme feldúlva törtetett ki az ajtón a kezében a bárdot lóbálva azzal a határozott szándékkal hogy előbb kiheréli aztán lassan kicsontozza vele Medardot. Ám odakinn egy orvtámadó ellopta tőle a fegyvert és a falnak szorította. Reflexből vágta gyomorszájon az illetőt majd amikor meghallotta a hangját, fogta fel hogy ki az. A férfi beleütött a falba a feje mellett és láthatóan zavart volt. *
-Vishous! *suttogta és megkönnyebbülten könnyezett és szorosan átölelte mint aki soha nem akarja már elengedni, majd lassan engedett a szorításon és a szemébe nézett, mert érezte hogy a férfi feszült és magyarázatra vár. Jogosan, hiszen ami odabenn történt az enyhén szólva is bizarr volt.*
-Az aréna! Azt hiszem a legnagyobb félelemmel szembesít. Ezért jelentetek meg nekem Tulkassal és mivel attól féltem hogy a tánc tanulásával elvesz tőlem ez jelent meg előttem. Az hogy miért pont így…. *megrázta a fejét hitetlenkedve* … Nekem két nagy félelmem… volt…. Az egyik az hogy Tulkas elvesz tőlem és hogy boldogulásod útjában állok, a másik az hogy valaki elszeret tőlem. Olyan volt mint egy rémálom. Az a rohadék varázslat a kettőt ötvözte… *jött rá a megoldásra hogy miért pont ezt kapta és újra elöntötte a düh*
-Hol az a bárd! Ezért kinyírom a rohadékot! *sziszegte, majd amikor nem látta a közelben, felvette a cipőjit, megigazgatta magán a ruhát és a sminket, és egy mosolyt eröltetett magára bár a tekintete továbbra is gyilkosan villant.*

-Kérlek Te ne menj be oda. Borzalmas! Most pedig... *mély levegő.. kifúj... * - megyek Medardhoz. Mögé ülök és átszúrom az ütőerét a hajcsatommal... *mondta határozottan és láthatóan teljes határozottsággal. A férfra pillantott, hogy vele tart e vagy sem. Tekintetében egyaránt ott volt a szerelem és a gyilkos elhatározás ami ötvözve a báli ruhával és a kicsit elkent sminkkel egészen egyedi látvány volt.*

*(Ketten vagy egyedül) felsétált mosollyal az arcán egyenesen Medardék felé. Haja feltűzve, ruhája rendbe szedve, egy kicsit el volt kenődve a sminkje a szeme alatt mert az arénában még zokogott. A kellemes látványt nyújtő nőnek a tekintete azomban metszően éles volt és egyre sötétebb és fenyegetőbb lett ahogy közeledett feléjük. ég 10 méter. már csak 8 ... csak 5.. Carme szíve a torkában dobogott, mire elérte a 3 méter távolságot a haját kezdte piszkálni amiben egy termetes hajtű tartotta a kontyot...*

*Diának nem tetszett az, hogy ő most bemenjen egy olyan helyre, ahol mások félelmét lássa, akár kinevesse. Nem volt az ő stílusa. A tömeg háromnegyede Medardot követte, a többi inkább a nyugodtabb időtöltést választották az ég alatt.Dia és Zephyr is ment az arénába.*

Nem akarom, hogy bemenj oda.*súgta Zephyrnek kérlelően.*

Persze-persze. Te csak menj inkább csillagokat lesni, mint egy kislányhoz méltó, de én vagyok elég bátor, hogy célpontnak lesétáljak. Tudom, hogy mitől félek, és bár nem szeretném, hogy mindenki megtudja, szörnyen izgatott vagyok, hogyha például eljönne az az idő, akkor mit lehetne cselekedni.

Azt mondod, hogy nem vagyok elég bátor?*követte Zephyrt, s leült valahova a közönség közé. Elképedve figyelte, hogy Carme miket csinál. Elmosolyodott az egész kis szerepjátékon, amit ott műveltek. Egyszerre fura volt és mulatságos. Mikor a nő levetette felülről a ruhát, a mögötte ülő perverz állatok fütyültek neki. Nem lett volna most Carme helyében.

Míg ez mind tréfásan mutatkozott a végén egy kiszámíthatatlan befejezéssel, Tulkas rémálma már az elején rémisztő látványt nyújtott. Szemével keresni kezdte Gauldothot, aki szinte belesüllyedt ülésébe. Visszatekintett a csarnokba. Yavannahn nem látszódott semmi. Nem feszengett, nem potyogtak verejtékcseppek a homlokáról. Dia előrehajolt, de semmi. A nő nem félt semmitől. Az ajtó nagy zajjal csapódott be. A köd hamarosan eltűnt, és a terepen még mindig egyedül csak Yavannah állt.

Tony fel akart tápászkodni a helyéről, viszont Vanille próbálta megállítani, nem sikerült. Nagyon makacs egy férfival állt szemben, de mégis a lány győzött.* Megyek inkább én!*Zephyr ámulva ült vissza, s nézett Dia után. Kíváncsi volt, hogy Dia mitől fél. Nem hitt benne, hogy ez jó ötlet lenne. Oly védtelen gyermek... Nem kéne hagyni. De már hiába állította volna meg partnerét, az már lent volt.

Vanille két kardot választott. Mély levegőt vett. Sok mindentől félt, így nem tudta, hogy mi fog előbukkanni. Kiengedték őt, becsukta a szemét. Mereven megállt, hogy felkészüljön akár a legrosszabbra. A szürke ködfelhő mögül látott egy emberi alakot. Hamarosan előlépett Zephyr valódi alakja. A lány emlékei előtörtek. Kicsi volt, de már akkor is hallott egy gyerekről, aki ölt, de neve mindvégig ismeretlen volt akkor számára. Addig tartott eme a félelme, míg Eleika meg nem halt, Balthazár el nem tűnt a helyszínről egy börtönbe, s így Zephyr Blood is elmenekült. És most itt állt. Szörnyen érezte magát, hogy ennyi ember előtt ő szemben állt egy gyilkossal. Tony komoly tekintettel figyelte az eseményeket.

Zephyr hidegvérrel sétált Dia körül, és várta azt az alkalmat, amikor a lány odakap az egyik karddal. Veszélyes játék volt ez, ezt beismerte Vanille. Mert ha mást kapott volna ki, akkor azt le tudta volna győzni, de hogy ezzel mit kezdjen... Megkezdődött a harc. Dia kezdeményezett, s a férfi egy ügyes mozdulattal kivédte, s Diának rontott fejszéjével. Nem volt lehetőség kerülésre, viszont Vanille nyakánál megállt a fegyver. *

Újra!*megfordult, s elsétált. A fejszét szorongatta, kész volt még egy menetre.*Játszunk! Három életed van, kincsem. Most már csak kettő. Értve vagyok? Akkor rajt!

*Dia ütött bal karjában lévő eszközzel. Meg akarta sebezni a férfi lábát, aztán a másikkal a fejét akarta lecsapni. Zephyr rálépett az első közelítő fegyverre, megfogta Dia csuklóját, és addig szorította, amíg az ki nem ejtette a kardot kezéből, majd teljes erővel lefejelte Vanillet, aki rögvest padlóra került. Kis idő múlva próbált felkelni. Karja, lába remegett. Kissé megtántorodott, mikor talpon volt.*

Egy élet. Kész vagy?

*A lány csak lihegett, majd térdre rogyott. Eldobta kardjait. *Kész.*Amint felállt, nekifutott a srácnak. Bal öklével eltörte a másik állkapcsát. Ezzel még nem nyert, így nem hagyott semmi időt, de azt megvárta, hogy amaz kiegyenesedjen. Így pontosan ágyékra rúgott, mire félelme felszisszent. Dia felugrott, megpördült, egy könnyed mozdulattal újra lábbal, annak fejét támadva. Eltalálta a célt. A férfi halántékát érve Zephyr a földre esett.

A mágia eltűnt. Dia nyakát megkapta a fejsze, vérzett. Szívesen esett volna össze addig, amíg csak lehetett, de úgy gondolta, majd ott pihen, ahol más nem akar verekedni. Kilépett a csatatérről, s nekidőlt a falnak.*

*Carme küzdelme után Dilec láthatóan - és érthetően - feldúlt volt. Tényleg fura jelenet volt, pláne belegondolni abba, hogy ez milyen félelmet jelenített meg - bár remélhetőleg felnagyítva és eltúlozva.
Tulkas félelme már érhetőbb és szívszorítóbb volt, ahogy ott látta fiát szenvedni, és kötötte adott szava, hogy véget vet ennek. Könny szökött a lány szemeibe, mikor véget ért a jelenet.
Dia küzdelme a férfival egyszerre volt játékos, vicces de ugyanakkor veszélyes is. Érdekes volt ugyanakkor, hogy mégis hogyan lehet a félelmet legyőzni: míg Carme és Tulkas elfogadta azt, és így oldotta meg a próbát, Dia "egyszerűen" leverte ellenfelét. Bár kétségtelen, hogy ez utóbbihoz is szembe kellett nézni a félelemmel, és csak utána lehetett legyőzni, miután elfogadta azt.
Yavanna egyszerűen elképesztő és csodálatra méltó volt - nem volt benne félelem. Vajon ő maga mikor jut el erre a szintre, ha eljut egyáltalán?
Az alfa ismét felajánlotta a csillagnézést a lánynak. *

Igazán figyelmes tőled, Dilec, hogy így aggódsz értem , de hidd el jól vagyok, semmi baj. Érdekes ez a kis "játék" - itt idézőjelet mutatott két kezét feltartva -.

Ezután a házigazda szólt a párjához, majd hozzá is, biztatva, hogy ő is próbálja ki az arénát. *

Igen, kedves Medard uram, gondolkodom rajta, hogy lemenjek. Azt hiszem, értem, mi ezzel a célja. Nem feszültséget akar gerjeszteni, nem régi, beforratlan sebeket, eltemetett emlékeket és fájdalmakat akar feltépni, hanem ez által akar minket erősebbé tenni és közelebb hozni egymáshoz. Elismerésem! - mosolygott rá, majd Dilecre is, sokat mondóan.

*Ekkor jelent meg Carme a háta mögött. Csendesen jött, de érezte a belőle áradó veszélyes indulatot. Érezte, hogy gyorsan kell cselekedni, mielőtt valami meggondolatlant tenne felindulásában. Gyorsan a közeledő nő felé fordult, mikor már csak három lépésnyire volt tőlük, széttárta a karjait és Carme nyakába zuhant, átölelve őt, miközben nyugtató aurát sugárzott magából.*

Jaj, Carme, úgy örülök, hogy nincs semmi bajod, nagyon aggódtam érted, de olyan büszke vagyok rád! - kicsit engedett az ölelésből, és a nő szemébe nézve folytatta. - Ugye, most már jól vagy? Már sokkal nyugodtabbnak tűnsz. Így most még közelebb kerültél a kedvesedhez, A.J.-hez, és a kapcsolatotok új szintre lépett, ahol még jobban, még mélyebben ismeritek és szeretitek egymást! Hát nem fantasztikus? - *Mosolygott, miközben a nyugalmat árasztó aurájába boldogságérzetet csempészett. Úgy érezte, aurája elérte a célját.*

Kedves Dilec - fordult a férfihez - kérlek, bocsáss mg nekem, hogy magadra hagylak, de ideje lemennem az arénába *kacsintott rá kacéran és elindult lefelé.

Mikor az aréna kapujához ért, eltűnődött, miket vegyen magához. Csak sejtette, mi vár rá, épp ezért tudta, hogy szinte alig számít, mit választ ezek közül. Végül egy pajzsot és egy közepesen hosszú lándzsát vett fel, és belépett a küzdőtérre.
Koromsötét volt. Semmi fény. Csak sötét és csend. Mindkettő elviselhetetlenül nyomasztónak és vég nélkülinek tűnt. Hiába kereste a nézőteret, vagy a fényhiány vagy a mágia miatt, de nem találta, pedig tudta, merre kell lennie. Ez lenne a félelme? A Nagy Semmi, a Végtelen Magány? Tényleg ettől félne a legjobban? Kétségtelenül félelmetes volt. De tudta, érezte, hogy ezen felül tud kerekedni. Fegyverét, pajzsát letette maga mellé. Behunyta a szemeit, úgysem vette hasznukat. Felidézett egy boldog emléket, aztán egy még boldogabbat: mikor Dileckel vacsoráztak, és vibrált a levegő köztük. Elmosolyodott. De jó lenne ismét vele lenni, vele nevetni, átölelni, a karjaiba zárkózni, vele táncolni. Megmozdult a lába. Elképzelte, milyen lenne táncolni Vele. És táncolt. Ott magában, a csendben, a magányban. Mintha maga a férfi is ott lett volna vele, és vezette volna lépteit. Lépteik nyomában egyre világosabb lett, először csak derengett, aztán, ahogy egye inkább átadták magukat a tánc hevének és átszellemültek, valóságos aranyló fénycsóvát húztak maguk után és amerre csak léptek, először csak mohák, zuzmók, majd apró kis virágok, bokrok, fahajtások nőttek a lábuk nyomában, kis idő múlva pillangók, lepkék, madarak, őzgidák és egyéb teremtmények jelentek meg. Néhány perc múlva egy valóságos mesebeli erdő közepét járták táncoltak, a talpalávalót pedig a kis patak csobogása, a madarak csiripelése, az állatok lépteinek nesze-dobogása adta az azóta delelőn világító nap sugaraiban fürödve.

Mikor kinyitotta a szemeit a lány, elámult a látványon. Vajon mit jelent mindez? Hogy Dileccel nagy dolgokra hivatottak? Vagy mit? Mindegy, ezen ráér még gondolkodni. Élvezte a  pillanatot. Néhány perc után a jelenés lassan eltűnt, az aréna visszakapta eredeti fényviszonyait, így meglátta a kijáratot, és elindult feléje. Örült és boldog volt, hogy kiállta a próbát. Rosszabbra számított. Megfogta az ajtó kilincsét, de az nem mozdult. Próbálta erősebben. Semmi. Nem értette. Hiszen teljesítette a tesztet! Megfordult, hogy a házigazdához szóljon, hogy engedjék ki! De mikor maga mögé nézett,  elállt a szava, és mozdulatlanná dermedt. Vele szemben, az aréna túloldalán, egy fekete ruhás, hollófekete hajó, sötét szemű nő állt, vészjóslón nézve rá. Furcsa mód a küzdőtér kettéoszlott. Az ismeretlen ő oldalán a térfél átláthatatlanul sötét volt, míg Anantháén világos. Óvatosan elindult a nő felé. Különös érzés lett úrrá rajta. Valamiért úgy érezte, hogy ismeri az a másikat. Ahogy közelebb haladt, felvette pajzsát és lándzsáját. Megismerte a nőt: ő maga volt az, mintegy a sötét oldala. Nem tudta, mit csináljon? Harcoljon? De hogy tudná legyőzni saját magát harcban, ha úgyis ismerik egymást, minden gondolatukat, lépésüket előre tudják. Már épp elvetette ezt a gondolatot, amikor a Másik elindult felé, mindkét kezében egy-egy kardot tartva. A Körülötte lévő sötétség követte őt. Két karját maga elé emelte, mit egy bokszoló az ökleit, míg Anantha védekező állásban a bal karján lévő pajzsot maga elé tartotta,hogy védje felső testét egészen a szeme vonaláig, míg a lándzsáját előre szegezte. Várt, mit csinál a Másik. Az gúnyos mosolyra húzta a száját, és odaszólt neki: *

Tudtam, hogy gyenge vagy. Mindig is az voltál.

*Jobb lába előre lépett, hátrébb lévő jobb karja előrelendül, villámgyorsan lecsapott a lándzsára, hogy félreüsse azt és ezzel közel kerüljön ellenfeléhez. A lány átlátta szándékát, így gyorsan hátralépett, majd visszatámadott egy egyenes szúrással, de azt félreütötte a Sötét Nő. Anantha kihasználva a fegyverét ért oldalirányú erőhatást, feje fölött megpördítette azt, és mikor a körmozdulat visszaért kiinduló pontjához, alig egy ujjnyira hasította szét a levegőt a Másik szemei előtt. Folytatta a mozdulatsort: ezúttal félkört tett feje körül a fegyver, majd mikor a háta közepének vonalához ért, hirtelen irány váltott és felülről, mint egy kalapács csapott le ellenfelére. Az két két kardját feje fölött keresztbe téve hárította a csapást. Egy pillanatig így maradtak. A lándzsa fájdalmas hangot hallatva eltört. Anantha villámgyorsan reagált a hátrányra: még mielőtt ellenfele kihasználhatta volna előnyét, a lány előre lépett és pajzsa élével mellkason vágta amazt. A pontos és erős csapás hatására a Sötét Nő hátraesett és kiestek a kardok a kezéből. Ahogy a földön hevert, egyre erősödött a fény a küzdőtéren. Anantha felkapta a földtől eltört lándzsájának hegyes felét és elindult befejezni a küzdelmet a nő felé. Ahogy közeledett hozzá, annak szája ismét gúnyosan megrándult:*

Ugye nem gondoltad, hogy ilyen egyszerű lesz?  - *Majd vészjóslóan felnevetett.

A következő pillanatban velőtrázón felsikoltott, szemei vörössé váltak, karjai, lábai és teste egyre nagyobb és pikkelyesebb lett, majd néhány másodperc múlva egy hatalmas sárkánnyá változott.
Ananthában egy pillanatra megfagyott a vér. Ez már tényleg durva. Hogy a francba győzzek le egy kifejlett sárkányt? Egyáltalán, miért gondolkodok a legyőzésén? Legyen azonnal vége ennek a próbának, még a végén komolyan megsérül valaki. Jobb esetben.*

Medárd, ideje lenne véget vetni ennek - * kiáltott a házigazdának, de nem úgy tűnt, hogy bármi haszna is lett volna, sem a sárkány nem tűnt el, sem az ajtó nem nyílt ki. Hát ez nagyon jó!  A sárkány ránézett a nőre és mennydörgő hangot hallatott, majd éles fogaival támadott, hogy kettéharapja apró ellenfelét. A nő gyorsan oldalra ugrott a felé tartó állkapcsok elől, és megpróbálta csökkenteni a távolságot kettejük között. A szörny a farkával támadta az oldalához közelítő lányt, aki az utolsó pillanatban a földre lapult, és a súlyos, buzogányvégű sárkányfarok elsüvített felette, majd még egyszer, visszafele. A lány gyorsan felállt és a szörny hátsó lábához ugrott egy tigrisbukfenccel, és lándzsája nála lévő végét beledöfte a combjába. A sárkány fájdalmasan dühösen felüvöltött, majd elrúgta magát a földtől, és körözni kezdett a aréna homokja felett. Mint egy sas csapott le-le többször is a nőre, de az mindig időben elugrott. Az ötödik ugrásnál sikerült felvennie az egyik ott heverő kardot. A sárkány ekkor taktikát váltott: tüzet okádva akarta a nőt halálra égetni. *

Medárd, ez már egyáltalán nem tréfadolog!

*De sejtette, hogy segítséget aligha kaphat. Közben a sárkány tovább fejlesztette a tűzokádó módszerét: körbe-körbe körözve folyamatosan okádta a tüzet, ami így egy óriási, kör alakú tűzviharhoz kezdett hasonlítani: nem volt kiút az egyre szűkülő lángtengerből. Anantha nem tudta, mit tegyen. Most már tényleg félt. Túl magasan volt a sárkány ahhoz, hogy kardjával elérje, és amúgy sem vette volna hasznát a varázslatainak, hiszen annak pikkelyein nem hatol át. Ez az! Csak a  pikkelyeket hatástalan, de a hasán sebezhető, és az pont szabad, így, hogy felettem repked! Összeszedte minden erejét és megidézte az egyetlen, általa hatásosnak gondolt varázslatot: a villám gömböt. A levegő már forró volt körülötte, mikor kezében megjelentek a villámok. Már szinte a pajzsa is elviselhetetlenül átmelegedett amikor elindította kétségbeesett támadását a sárkány ellen. A varázsgömb pont a hasán találta el a szörnyet, ami a fájdalomtól sokkolva abbahagyta a tűzokádást. Noha nem volt akkora hatással rá, mint egy emberre lett volna, hogy mozdulatlanná váljon, de azért még azt is elérte vele Anantha, hogy a földre visszaereszkedjen és visszaváltozzon a Sötét Nővé. A felperzselt földön sok helyen már üvegessé olvadt a homok. A Másik, miután felvette megmaradt kardját a földről, megindult Anantha felé.

Na gyere, vessünk véget ennek, egyikünk most meghal.

*Slégan feje fölé emelte kardját, csapásra készen. Anantha próbálta volna felemelni a pajzsát, de az még mindig izzó volt, így ott hagyta a földön. Megállt támadójával szembe és eldobta a kardját.*

Nem harcolok ellened. Te én vagy, és szeretlek Téged.

*Letérdelt Másik énje elé, úgy várta, hogy lecsapjon rá.*

Akkor meghalsz.

*Mondta a Sötét Nő, és lesújtott kardjával. Anantha behunyta szemeit, utolsó gondolata a tánc volt Dileckel. Hallotta, ahogy a kard pengéje hasítja a levegőt, érezte nyakának ütőerén annak hidegét. Nem is fáj a halál, gondolta. Olyan, csendes, békés. Könnyű. Kis idő múlva furcsa hangokat hallott. Nem illettek a másvilágra. M történik? Kinyitotta a szemeit, és az aréna homokján térdelt. Látta a nézőteret, a küzdőtér falát, a földön nyoma sem volt a küzdelemnek. Ez volt hát a megoldás. Mosolygott magában. Rettenetesen fáradtnak érezte magát. Nem vágyott másra, csak látni Dilecet. Elindul vissza a helyére.

A.J.:

*Amikor gyomorszájba vágta őt Carme, sejtette, hogy lesz valami hasonló, de ekkora erőre nem számított. Kicsit nehezen tudott utána lélegezni, de feszültsége még így se illant el. Az ölelés jól esett, de nem tudta nagyon viszonozni. A magyarázat kiengesztelte, bár sejtette, hogy a látottak feldolgozásához több időre lesz szüksége. Amikor Azt mondta Carme, hogy megöli Medardot, A.J. szemöldöke felkúszott. Ez a lány mintha kicsit begolyózott volna!*

Drágám!

*Ment utána, de a lány megállíthatatlan volt. Egyre vészesebben közeledett Medard felé. Próbálta tartani a tempót, amit Carme diktált, de a távolság egyre csökkent a célpont és Carme között, A.J. pedig nem érte utol. Épp jelezni akart valahogy Dilecnek, hogy állítsa meg, de ekkor Anantha ugrott a lány nyakába. Remélte, hogy ez elég lesz, de ha mégsem, már épp odaért melléjük és fellélegzett.*

Köszönjük Anantha a dicséretet! Szerintem is nagyon ügyesen megoldotta a félelmét Carme! Egy igazi hős! És szerintem szüksége lenne egy kis pihenésre!

*Az egyik orvos már ott is volt mellettük. Mikor Anantha lement az arénába, Carmét leültette kicsit távolabb Medardtól, és egy főzetet nyújtott át neki. Azt mondta, ez nem felejtő főzet, csupán nyugtató. Mások amolyan gátlásoldónak mondják, de Carme esetében a nyugalmat fogja hozni.*

Egyetlenem, kérlek idd meg! Ne mérgelődj! Túl vagy rajta! Amúgy meg... miért szeretne el más, ha Te vagy az egyetlen, aki érdekel?

*Leült a lány mellé, az orvos elment és otthagyta a főzetet A.J. kezében. Ők onnan nézhették tovább az arénában történteket.*
_____________________________________

Dilec:

*Amikor megpillantotta a közeledő Carmét, érezte a feszültséget. Itt vér fog folyni, méghozzá Medardé! De hagyta a lányt kibontakozni, elvégre megérdemli ez a beképzelt vénember! Anantha viszont leszerelte egy könnyed öleléssel! Ccch! Nők! Egészen el is ment a kedve az egésztől, pedig már majdnem történt valami izgalom!
Hogy Medard próbálta befűzni Ananthát egy arénabeli kalandra, nagyon nem tetszett neki. Az, hogy a lány el is vállalta, még inkább kétségbe ejtette.*

Ez nagyon rossz ötlet!

*De hiába, a lány már ment is lefelé. Medard szeme örült. Dilec egyre mérgesebb lett, legszívesebben jól megkínozta volna Medardot. Aztán figyelmét teljesen az arénának szentelte. Kíváncsi volt, vajon mivel kell a nőnek szembenéznie. Az első a magány volt, amire ő nyújtotta volna a megoldást?? Igen, a sötétségből Dilec jött elő és fogott táncba Ananthával, mire a sötétség elmúlt és a félelem feloldódott. Hm, ez nagyon hízelgő volt az alfának, egészen kedvére való. De az ajtó nem nyílt ki Ananthának, hogy kijöhetett volna. A nézőtér elhalkult. Valami történni fog... odalent az aréna kettévált: sötét és világos oldalra. Mindkét oldalon Anantha állt... önmaga lenne a félelme? Medard motyogott valamit, hogy talán a lánynak van valami sötét titka, vagy egy gonosz oldala? A harc heves volt, ebbe még nem is szólt bele Dilec. De érezte, ahogy izmai ugrásra készen megfeszülnek és az alkalomra várnak, hogy kihozza onnan a lányt.
A harc egyre csak fokozódott, mikor hirtelen a sötét Anantha sárkánnyá változott. Ennek a fele sem tréfa! Fogak csattogtak, tűz lövellt, Anantha pedig le akarta állíttatni az egészet. De Medard nem mozdult. MOST ELÉG!
Felpattant a helyéről és rohanni kezdett. Medard nem állíttatta meg az őrökkel, hiszen az az alfa elleni támadással érne fel. Még utána kiáltott, hogy ez a lány félelme, amit ő nem fog tudni feloldani és ezzel csak árt neki, de mindhiába. Dilec lesietett és a nehéz vasajtót belökte. Beért az arénába, ami akkorra már lángtengerré változott. Belépett a tűzbe. Szerencsére nem pörkölődött meg, bár félt tőle, hogy nagyobb baja esik.*

Anantha!

*Hiába kiáltott, csak a csata zaját hallotta, viszont a forró lángnyelvektől nem látott semmit. Hiába ment egyre beljebb, mintha végtelen tűzben járt volna. Hallotta a lányt, a harc nyers zaját, de hiába kereste őt, egyszerűen nem találta. Tehetetlen volt, bármennyire is igyekezett. Megállt a rohanásban. Nem látta értelmét, nem találta a lányt. Pedig várja, hogy valaki megmentse! De nem volt sehol... Vagy ő maga lenne láthatatlan? Hirtelen elgyengült. Úgy érezte, hogy egy apró, jelentéktelen porszem a végtelenben. A lángok megkapták a ruhája szélét. Anantha pedig még mindig nem került elő. Nem tudsz rajta segíteni... ez visszhangzott a fejében. Nem veheted el mindenki keresztjét! Nem vagy hős! Nem vagy te senki! Dilec felkiáltott, de ezt a lány nem hallhatta. Az aréna nézői sem látták Dilecet: ez lett az ő félelme. Hogy láthatatlan legyen. Senki vagy! Tehetetlen és gyenge! Nem látnak téged így irányítani sem tudsz! Se védelmezni! Nézz magadra! Elvesztél! Dilec letérdelt. Ujjait a homokba fúrta. Most mit tegyen? Ő katona volt, akinek az a dolga, hogy védelmezzen. Védje meg a falkáját! De ha egyetlen embert, a nőt, aki jelenthet neki valamit se tudja megmenteni, mihez kezdjen? Kétségbeesés lett úrrá rajta. Elnyelték a lángok, ő pedig hagyta. Már csak egy árny, nem is létezik. Egy szellem, aki itt rekedt ebben a világban, hogy kínozza a lelkiismeret, amiért a szenvedéseket végig kell néznie. Elcsendesült. Nem lehet így vége... aztán rájött a megoldásra. Lehet, hogy már senkinek nem jelent semmit, de akkor majd őrangyal lesz! A konkrét eseményeket nem változtathatja meg, de a dolgok alakulását esetleg még befolyásolhatja! Ez a gondolat erőt adott neki, és valahogy mellette termett egy vödör víz. Lehet, hogy eddig is ott volt? Felkapta, és a lángokra öntötte. Nyert vele egy pici teret, és a vödör újból vízzel telt meg. Dilec teste az árnyból fényessé vált, akár egy valódi őrangyal. Egyre elszántabban próbálta a lángokat oltani, és ő úgy látta, valóban sikerrel jár. Egyik láng a másik után hunyt ki, míg végül eltűnt a tenger és újra az arénában találta magát. Anantha az ajtó felé igyekezett, úgy tűnt, sikerült kiállnia a próbát. Az, hogy tudja-e, hogy Dilec is lent volt és segíteni akart, már nem is számított, a lényeg az volt, hogy rendben van. A lány nem látta őt, a nézőtér viszont igen: a lángok eltűntek, Anantha sértetlen, és egy fényes alak állt az aréna közepén (talán két szárnnyal?) miközben nézett a távozó után. Amikor kiment Anantha az arénából, Dilec újra visszakapta valódi alakját. Üresnek érezte magát. Nem irányíthatja az eseményeket, csak bábáskodhat felette. Ez kicsit elkedvtelenítette. Még attól is elment a kedve, hogy Medardot móresre tanítsa. Csendesen követte volna Ananthát, amikor észrevette, hogy a félelemajtó még mindig nyitva van. Megtorpant. Talán be kéne zárnia. Elindult, hogy ezt is tegye, és amikor elég közel ért hozzá, egy kisfiú, 3-4 éves forma jött elő onnan.*

Hé, kölyök! Nagyon nem jó helyen vagy! Ez nem gyerekeknek való hely, tűnés kifelé!

*De a gyerek csak közeledett, szemeit nem vette le Dilecről. Az alfa megállt.*

Hallod amit mondok? Menj haza!

*A gyerek az alfa elé állt. Óriási szemeivel pislogás nélkül bámulta. Aztán sípcsonton rúgta. Dilec elképedt, hogy milyen szemtelen a gyerek, de csak egy lépést tett hátra.*

Vigyázz, mert visszakapod! *De a gyerek csak jött, rúgott, ütött, majd ráharapott Dilec lábára*

Atya úristen!! Lehet, hogy veszett! Szedjétek le rólam! Hallod, kölyök? Szállj le!!

*Hiába rázta a lábát, mivel így is próbált vigyázni a gyerekre, az nem cuppant le róla. Dilec teljesen odavolt. Hogy szálljon szembe egy kisgyerekkel? Az ajtó mögül zajok szűrődtek ki. Aztán két tucatnyi óvodás rohant az arénába és nekiálltak csépelni az alfát.*

Azt a rohadt! Tűnés! Halljátok? Hagyjatok békén!! Szállj le!!

*Rettegés lett úrrá rajta, még erősebb, mint amikor rádöbbent, hogy nem segíthet mindenkin. Most mitévő legyen?? A gyerekek a földre terítették. Valahol a tudata mélyén tisztában volt vele, hogy ez csak a félelme, mégsem tudott mit tenni ellene. Micsoda kínos helyzet! Erről fognak kuruttyolni éveken keresztül! Az alfa, aki fél a gyerekektől! Felült, miközben az egyik gyerek a fülébe kapaszkodott. Egy másik a nyakát marta véresre. Dilec hagyta magát. Itt vége lesz... az alfa, akit agyonnyomorgattak a gyerekek...
Sírás. Valamelyik sírva fakadt. Nagyszerű! Még ez is!
Tekintete megtalálta a síró gyereket, és ereiben megfagyott a vér. Kicsi önmaga fakadt sírva. Keserves, elveszett sírás volt. A porban ült, teljesen egyedül. Dilec elnézte egy darabig, a többi gyerek pedig lepergett róla. Odalépett a gyerekhez és letérdelt hozzá. Az csak nem hagyta abba. Gondolkodott, mihez kezdjen. A porba kezdett rajzolgatni. Előbb egy macskát. Elég ügyetlen rajz lett, de a gyerek zokogása szipogássá redukálódott: mivel próbálta megfejteni, hogy vajon mi légyen az a rajz... Na jó, legyen valami egyszerűbb! Egy virág. Hát, ez sem lett virágforma. A gyerek majdnem megint pityergőre fogta, mikor Dilec minden tehetségét latba vetve egy napocskát rajzolt a homokba. Széles vigyort húzott rá száj gyanánt. A gyerek visszamosolygott a napocskára, mire a többi gyerek is körbeállta és nézték, mit csinál a férfi. A napocskán felbuzdulva egy felhőt is megalkotott, majd egy elég gagyi fát. A gyerek felnevetett a férfi ügyetlen művein, de nem is ez volt a lényeg: hanem a megnyugvás. A többinek is jókedve támadt, mire Dilec játszani kezdett velük. A kicsi alfa feltápászkodott és a nagyhoz lépett. Dilec pedig megölelte. A jelenés szertefoszlott.
Az alfa szétnézett: ismét látta a nézőteret. Arcát elöntötte a vörös pír. Sietősen távozott az arénából, nem tudta, vajon visszaüljön-e a helyére. A sötét folyosón állt meg töprengeni.*

*Amíg Yavanna az arénában volt, a két Waerjak között nem ült senki. Egy rövid ideig csend honolt köztük, amit végül Gauldoth tört meg.*
- Hát ez nem volt semmi.
- Hát nem. *sóhajtotta a férfi. Drága feleségét figyelte lent a homokban, nem nézett félre. Újabb rövid csend jött, aztán a Félholt apja vállára helyezte a kezét, mire az felpillantott. Az ábrázata furcsán békés volt, gyászosan békés, amit tőle ritkán látni.*
- Jobban nem is csinálhattad volna.
*A halkan kimondott szavak előcsaltak Tulkasból egy kesernyés kuncogást, ahogy megcsóválta a fejét.*
- Lehet ezt jól csinálni?
- Pont az előbb tetted. Bár nem fog erre kerülni a sor, de ha mégis, ígérem nem leszek olyan szánalmas, mint amit ott láttál. Emelt fővel fogok távozni, az utolsó szavaim pedig azok lesznek, "anyu, apu, szeretlek titeket". Megbeszéltük, és én is tartani fogom magamat az egyezséghez, ahogy te is. Jól van?
*Az öregebbik vérfarkas megveregette a kezet amely a vállán pihent, immár valamelyest élénkebb arckifejezéssel.*
- Jól van, poronty. Jól van.

*Ahogy Yavanna elhaladt Carme mellett, halvány mosollyal megcsóválta a fejét. Helyet foglalt, aztán már hárman nézték Dia küzdelmét. Néha összesúgtak egymás közt amíg a harc folyt, valószínűleg "szakmai" véleményt vitattak meg. Ezt sugallta az is, mikor Tulkas felnevetett Gaul egyik megjegyzésén és összekoccintották ökleiket. A győzelem pillanata azért szép volt, ebben megegyeztek.
Anantha küzdelmére máshogy reagáltak, jobban figyeltek és kevesebbet beszéltek. Elismerő pillantásokat váltottak, mikor az ő harca is véget ért. Úgy látszott, a két férfi nyomott hangulata gyorsan tovaszállt, aminek Yavanna is örülni látszott.
A gyerekek kontra Dilec meccsen jót szórakoztak, ám nem gúnyolódtak; a félelem nem tréfa dolog, és gyakran irracionális, ezt jól tudták. Furcsa volt, hogy pont az alfa féljen gyermekektől, ám inkább arra lettek volna kíváncsiak mindhárman, hogy a nemesség mit fog szólni a fejleményhez. Amikor Dilec is befejezte, Tulkas kicsit előre hajolt a székében hogy szemeivel megkeresse tanítványát. Egy félvigyorral kísért kacsintást küldött A.J. felé, majd elfojtott, néma röhögésbe kezdett. Gauldoth lassan megingatta a fejét, tűnődő arcot vágva - ám nyilvánvalóan viccelve.*
- Meg akarlak vágni valami élessel. Szörnyű alak vagy.

*Carme hallotta ahogy Vishous utána kiált de nem várta meg. Vért akart látni! Medard vérét! Már éppen kivette volna a hajtűt hogy szúrjon vele amikor Anantha felpattant Dilec emllől és orvul megölelgette. Különös nyugalom szállta meg annak ellenére hogy máskor ilyen propaganda szöveg miatt csak dühösebb lett volna. Értetlenül állt egy pillanatig és próbálta magában elemezni a dolgokat, de már némiképp higgadtabban. A hajtű a helyén maradt.*

-Igen.. Köszönöm már sokkal jobban! *válaszolta neki és a becsempészett mágikus boldogságérzetnek köszönhetően boldogan mosolygott. Kedvesen integetett neki miközben az aréna felé indult, majd kedvesébe karolva hagyta magát vezetni. Belül az agya megkongatta a vészharangot hogy valami nem stimmel, de túlságosan élt még a mágia hatása így az agya elemző részének legnagyobb bosszúságára elnyomta a vészjelzést.

-Hős lennék? Ugyan már! *moslygott A.J.-re és hozzásimult. De kérlek Te nem menj le oda. Éppen elg lesz megnézni másokat. Lebiggyesztette kicsit az alsó ajkát amitől meglehetősen komolytalan fényben tűnt fel a korábbi dühkitörése. Hagyta hogy leültessék és valami italt adjanak neki. *

-Nem is ajánlom hogy elszeressen más kedvesem! Egészségedre! *mondta, de már nem volt benne az a félelem ezzel kapcsolatban mint korábban.. és lehúzta fenékig az italt. * -Kedvesem! ha neked is töltenek ilyet, ne idd meg! Ennek se íze se bűze! Ettől még a forralt és vizezett kecsketej is erősebb* kommentelte az italt majd szemhéja félig leereszkedett és arcára széles mosoly terült. Békés és nyugodt lett minden. Hallotta hogy mások is lemennek az arénába és látta is ami odalenn történi…

*Dia harcolt valakivel....*
*Megszorította A.J. kezét és álmatagon ránézett… csak egy pillanatnak érezte. Nem vette észre hogy több küzdelemről is lemaradt míg a férfit bámulta. Nem mintha ez utóbbi nem lett volna sokkal szebb látvány. Mire az aréna felé fordult valami sárkány, meg tűz.. volt ott és Dilec rohant be az ajtón, de nem jelent meg a túloldalon. Pislantott egyet és már egy gyereksereget látott az alfa körül. Milyen ééééédesek!*

-Nahát de aranyosak! Autogram gyűjtés van? *kérdezte bágyadt hangon és A.J.-re nézett* -Szeretem az autogramokat. Kérek én is egyet! *jelentette ki határozottan, majd Anastasia hangját hallotta amint Diát pátyolgatja. ~Nohát.. Dia mikor került ide?~ Ránézett a lányra majd Anastasiara és kérdésére összevonta a szemöldökét*

- A félelem…. a félelem egy lehangoló érzés, amit egy általunk észlelt fenyegetés kelt bennünk. Egyesek úgy vélik, hogy a félelem alap- vagy öröklött érzelmek közé tartozik. Ez a csoport magában foglal olyan érzelmeket, mint az öröm, a szomorúság és a harag. A félelem egy alapvető mechanizmus, válasz egy bizonyos ingerre, mint például a fájdalom vagy veszély. A félelmet meg kell különböztetni a hozzá kapcsolódó érzelmi szorongás állapotától, ami általában bármilyen külső fenyegetés nélkül lép fel. Továbbá a félelem kapcsolatban van a menekülési és az elkerülési viselkedéssel, míg a szorongás a veszélyek eredménye, melyeket kontrollálhatatlannak és elkerülhetetlennek érzékelünk. *mondta végig a valahonnan az agyába villanó szöveget majd elmosolyodott.*

-Bocsánat! Megint túl sokat beszélek…. *Meghallotta Medard hangját a tömegben és az jutott eszébe hogy valamit elfelejtett*
-Medard nem megy le az arénába? *kérdezte Anastasiat ártatlan hangon.*

*Tony csak nézett előre. Igen, pár nappal ezelőtt valóban így harcolt volna. Ha csak egy küzdelem lett volna valakivel szemben, bizony a három esélyt megadta volna. És kezdődjék a tánc! De nem... Most nem- már nem. Lehetséges, hogy Balthazár és Eleika miatt volt olyan erős? Most mintha megenyhült volna. Kedve sincs már lemenni.

Meghökkenve tapasztalta azt, hogy a lány eldobja a kardokat, s csak úgy nekimegy Zephyrnek. Valóban, ez csak mágia. Ugyanis teljesen máshogy reagálok arra, ha ellenfelem fegyvertelenül támad. Szinte túl könnyű eset lenne... Vagy mégsem? Ebben a pillanatban tápászkodott fel, hogy lemenjen Diáért, ugyanis már rég fel kellett volna jönnie. Viszont Anastasia megelőzte.

*Elfogadta a segítséget Anastasiától, és visszamentek a közönség helyére. Nem, valójában nem akart maradni. Nem akart Tony szemébe nézni. Nem akart mellé ülni. Legszívesebben kirohant volna a teremből, a kastélyból, be a hintójába, és teljes sebességgel hazaszáguldani. Itt hagyni mindenkit. Csakhogy nem érti a saját logikáját Vanille. Carme sokkalta rosszabb félelmet kapott ki, az ő helyében szégyellt volna visszatérni ide. Dia csak kétszer hibázott, harmadjára a nagy semmivel győzte le Zephyrt. Persze ha a férfi nem adja meg a játék kedvéért azt a három életet, Dia nem is tudná, hogy most hol lenne. A sebesültek közt, vagy fent... Rosszabb esetben lent a pokolban.

Ült. Kissé feszengett. Nem mert moccanni sem. A nő kérdésére bólintott, mire az bekente a nyakát valamivel. Hamarosan el is tűnt a seb, bár még kicsit fájt neki.*

Senki. Egy régi ember, aki mostanra már nincs sehol. Mikor is volt az már, hogy ettől a rémmesétől megijedtem.*lódított, és elmosolyodott. Elég hihető volt az arckifejezése.*Nem is értem, hogy miért ezt hozta ki az aréna. Különös, nemde?

*Az arénába az alfa partnere termett be. Ekkorra Dia már lehiggadt. Miközben nézte, ahogy önmagával, majd hirtelenjében egy nagyobb sárkánnyal küzd Anantha, megfogadta, hogy többet nem megy le még egyszer egy ilyen félelem-legyőző terembe. Nézőnek talán, de hogy ő maga ott újra várja azt, hogy mi ugrik ki az ajtó mögül, s ki tudja, hogy mennyire fogja túlélni, azt nem! Dilec sebesen távozott, hogy valahogyan, bármi áron segítsen a lánynak. De nem történt semmi. Anantha elhagyta az arénát, s már csak Dilec volt bent. Érdekes mód: ki sem jött onnan. S abból az ajtóból, ahonnan a félelmeik vágyakoznak kitérni, onnan egy sereg gyerek rohanta le ádázul a vérfarkast. Tépték, harapták, húzták, és ő tehetetlenül próbálta magát védeni. A nagy üvöltözésben csak egy gyermek sírása hallatszott. Minden támadásnak ellenállva Dilec odakúszott ahhoz a gyerekhez, ki árván volt ott a homokban. Ügyetlenül kezdett valamit rajzolni egy... tehenet? Szarvast? Mindegy is, ezt egyáltalán nem lehet kitalálni. Aztán jött egy növény? Szegény, mintha kórosan beteg virág lenne. És mégis, ez tetszik a gyerekeknek. Majd jött egy napocska. Igaz, hogy hullámvonalas kör lett belőle, és a sugarak sem lettel a legszebbek, de ebből legalább kivenni, hogy mi akar lenni. *

A.J.:

*Örült, hogy Carme elfogadja az italt. Aztán a lány furcsán kezdett viselkedni. Mi a...??*

Ú, bakker... :S Carme, minden ok?

*Anastasia meghallgatta Diát, bár nem volt benne biztos, hogy egy rég elfeledett rémmese hőse lett volna a lenti férfi. Carméval túllőttek a célon. Kicsit összevonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Amikor az emberek felálltak, hogy visszamenjenek, ő is csatlakozni akart.*

Medard? Nem, Medard nem megy le.Volt épp eleget. Ő tesztelte, hogy biztonságos legyen. Gyertek ki a friss levegőre!

*A.J. még töprengett kicsit, majd úgy döntött, hogy nem megy le.*

Gyere Carme! Levegőzzünk!

*Nyújtotta a kezét, hogy kivezesse a lányt, közben Anastasia elindult.*

Gyere Dia, gyertek a kísérőddel! Mára ennyi izgalom elég volt!
____________________________

Dilec:

*Miután összeszedte magát, kiment megkeresni Ananthát. Balszerencséjére előbb Medardot találta meg.*

Medard! Csúnya játékot űzöl! De átlátok a szitán!

Ó, nem, alfa! Te nem ismered a játékszabályokat az elit társadalomban! Nagyszerű katona vagy, hatalmas szívvel. Jó alfa lesz belőled, de a politikához és a trónok harcához nincs sok közöd... segítségre van szükséged! Látod az embereidet? A méltóságodat majdnem ledöntötte az a néhány gyerek... De hála nekem, most mindenki csodál! Nagy hasznomat vennéd! Gondold meg!

*Dilec mérges volt, de inkább nem válaszolt. Megkereste Ananthát, majd kézen fogva kivezette az arénából.*

Ha van még kedved maradni, megtehetjük. Veszélyes ember a házigazda, elfutni nem akarok. De maradni sem, mert nem tudom, miket tervez még, amivel keresztbe tudna tenni.

*A Waerjak család elindult ki az arénából, Tulkas azonban hátramaradt egy kicsit, hogy miután az alfa végzett Medardnál, ő kerüljön sorra. Odalépdelt a házigazdához és határozottan a vállára tette a kezét. Nem várta meg míg az odafordul, ahogy választ sem várt.*
- Medard, biztos vagyok benne, hogy ezzel nem akartál ártani senkinek. *Kezének szorítása a férfi vállán erősödött, de a hangjában nem volt él, hétköznapi és monoton volt.* - De abban is biztos vagyok, hogy az első alkalmadkor nem szerettél volna gyengeelméjű, vihogó közönséget. Vagy akármilyen közönséget.
*Elengedte Medard vállát, aztán felzárkózott Yavannához és a sétapálcás Gauldothhoz, akik közben beszélgetésbe elegyedtek.*

*Visszaértek a bálterembe és miután az ősz vérfarkas kerített mindhármójuknak bort, elhelyezkedtek az eredeti asztaluk mellett. Tulkas A.J.-t kereste tekintetével, és azon gondolkozott, hagyjon-e időt hogy elméjében kifakuljanak a jelenet képei... vagy beszéljen vele most. Gauldoth mintha a Freyátlanság ellenére jobban érezte volna magát. Talán édesapja szilárdsága nyugtatta meg, hisz már tudta, hogy a legrosszabb eshetőség esetén is képes lenne megölni őt, ha arra kerülne a sor. Ebbe belegondolva emlékeztette magát, hogy Freyának egyáltalán ne meséljen ilyesmikről. Yavanna némán, szinte festett mosollyal pillantott hol ide, hol oda, mintha csak megfigyelést tartott volna.*

*Carme széles és bágyadt mosollyal karolt bele A.J. karjába. Mosolya nem volt természetes, inkább az „ölelés” és a „gyógyszer” együttes hatása. A hajából elszabadult pár szöszke tincs amikor kihúzta belőle az egyik csatot hogy Medard életére törjön vele. A bökőtűhöz hasonlatos csatocskával szórakozottan rajzolgatni kezdett a férfi mellkasára és tekintetében egyértelműen látszott hogy képzeletében nincs is ott az a ruhadarab. Megszűnt számára a külvilág.. Csakis Vishouse-t látta maga előtt és a fantáziájában is… És abba bizony bárki belepirult volna, ha valami újabb ajtó mögül előkerülne jelenésként az  amiről most ő fantáziált*

-Igen.. menjünk.. hmm… levegőzni… *tekintetében felizzott valami ősi bujaság ahogy elképzelte mi mindent művelhetnének odakinn a sötétben.. egy félreeső helyen… A helyzet, hogy esetleg felfedezhetik, csak tett egy lapáttal az izgatottságára. Megtorpanva szájon csókolta a férfit és suttogta hogy csak ők hallják*
-Van egy sokkal jobb és izgalmasabb ötletem… ne ki menjünk hanem fel…. Tuti van ebben a kastélyban pár hálószoba. * ~Esetleg pont a házigazdáé ~kuncogott  a gondolattól és emlékei ködén át méltónak találta ezt a fajta „bosszút” ami nem olyan látványos de sokkal kellemesebb mint a vérfürdő*

-Fedezzük fel egy kicsit ezt a helyet… csak Te és Én…  titokban...! *suttogta és szorosan a férfihoz simult, egyértelmű jelekkel bombázva őt*

Na, megérte eljönni? Mit szeretnél még csinálni? A buli kezd az alján lenni, úgy tűnik, nincs több ötlet.*szólalt meg Dia Zephyrnek kifele menet.

Amint kiértek, Dia vállára egy kis madár szállt, lábán egy levéllel. A lány elolvasta, s utána a semmibe merült. Pár gondolat után a férfira tekintett, aki értetlenül bámult Dia szemeibe. Az éj hűs fuvallata átfutott a két emberen. Egy ideig némán álltak egymással szemben, aztán Dia mély levegőt vett.* Innen elválnak útjaink! Harmónia hazaüzent, tehát a feladatomat úgy ahogy elvégeztem. Többet nem hiszem, hogy kellenél. Most pedig végérvényesen hazamegyek!*sóhajtott.*Szeretnéd, hogy az egyik lovamat odaadjam?*nézett rá kérdőn.*

Nem, köszönöm! És annak is hálás vagyok, hogy idáig eljöttél velem... a nagy semmiért. *Dia elindult megkeresni Medardot és Anastaziát, hogy búcsút vegyen tőlük, majd ment a hintójához, és az vele együtt elindult. Zephyr csak nézte, ahogy a hintó a végtelenségig gurul.

Most már egyedül maradt társaság nélkül. Talán neki is mennie kellett volna, de valami még tartotta. Nem mozdult, csak arra gondolt, hogy hova menne, hogy végre elindulna!*

A.J.:

*Kicsit zavarba jött, de valahol tetszett neki a lány ajánlata.*

Öhm, nem tudom, hogy jó ötlet-e. Talán tényleg pihenned kellene...

*De a hozzábújás eldöntött mindent. Ám legyen. Lemaradtak a tömegtől, és lassan indultak vissza az egyenes folyosón. A fáklyák halvány fényében megállította a lányt.*

Biztos ezt akarod? *Közben a nyakát cirógatta ajkaival. Hamar abbahagyta, mert a folyosó végén már türelmetlenül nézelődtek befelé a szolgák, hogy becsukhassák az ajtót. Mikor kiértek, egy pohár hideg vizet tett Carme kezébe.* Idd meg, kicsit tisztítja a gondolatokat!

*Szétnézett, hogy merre mehetnének. Igen, felfele lenne a legjobb. Várt még egy kicsit, majd tartotta a karját, hogy Carme belekarolhasson. Együtt elindultak felfelé egy hatalmas lépcsőn. Néha találtak egy-két párocskát, szintén rosszban sántikálni, de A.J. nem foglalkozott velük.*

Vezess!

__________

Dilec:

*végül úgy döntöttek, hazamennek Ananthával.*

*A Waerjak szülők hamar észrevették, hogy Gauldothnak csak a közérzete volt jó, a teste azonban egyértelmű és jól látható jeleket adott arra, hogy pihenésre van szüksége. Rövid beszélgetéssel végül rábírták, hogy hazamenjen a kíséretükkel. Csak úgy léptükben intettek a bál általuk ismert résztvevői felé, mielőtt kiértek a kastélyból.*

*Carme nem hagyta magát megingatni lila ködös elhatározásában. Méltó és kifejezetten élvezetes bosszút eszelt ki Medarddal szemben.*

-Igen kedvesem! Teljesen biztos vagyok benne! *duruzsolta és nem hagyva kibúvót a srácnak húzta maga után egészen arra a szintre ami legnagyobb valószínűséggel a házigazdáé. Éppen belépett volna a folyosóra amikor valami szolgaféle kitolt egy kocsit az egyik szobából. Carme azonnal visszalépett az ajtó árnéykába, csókkal tapasztva be Vishous száját. Mikor hallotta a szobalányt a folyosó másik végére tolni a kocsit és nyitni, majd becsukni egy távolabbi ajtót, akcióba lendült. Maga után citálva Vishoust benyitott a legnagyobb faajtón és gyorsan becsukta maguk mögött. Remélte hogy seni nem hallotta meg. Egy darabig csendben fülelt, csak aztán nézett szét odabenn.*


*A szoba maga akkora volt mint odahaza az egész nappalija plusz a konyha egybevéve. A hálószoba mivoltát erősítette meg az a hatalmas faragott szerkezetű bársonnyal letakart ágy ami a szoba keleti végét uralta. Az egyéb bútorok, mint szobai bár, gyönyörűen faragott szekrények és fotelek, az aprólékos munkával elkészített márványberakásos asztal már fel sem keltették a figyelmét… esetleg majd az ágy után.. majd akkor használatba veszik azokat is… csak ne éppen a leg magától értetődőbb módon….*


-Azt hiszem kedvesem… a legjobb helyre kerültünk. … *mondta csillogó szemekkel ás már meg is indult az ágy felé érzéki hangon kacarászva. Szorosan kedveséhez simult és félreérthetetlen, kiéhezett vigyorral lökte a puha ágyra, majd megdermedt mint aki kísértetet látott. Az utóbbi éjszaka eseménye után ez nem is lenne annyira meglepő, ha Carme hinne a kísértetekben. Most azonban mégis teljesen elsápadt, ajkai remegni kezdtek, s tekintete hol kedvesére, hogy pedig az ágy feletti, eddig a baldachin takarásában lévő képre esett.*

-Gaiara! *lehelte alig hallhatóan* - Hihetetlen a hasonlóság! *mondta s magyarázatul a férfi háta mögötti képre mutatott.*

*Kábán követte Carmét, miközben fejében mindenféle gondolatok cikáztak: "tilos", "nem illendő", "izgalmas", "nem szabad", "akarom", "biztos, hogy jó ötlet??", "letojom, csak menjünk" és hasonlók. Az első akadályt mindjárt egy szolga jelentette, és Vishous éppen mondani akart valamit, amikor Carme egy csókkal azonnal elhallgattatta. Tetszett neki a helyzet... "rossz, rossz Vishous!!  ", követte a szobába a lányt.
Hagyta kibontakozni, a világért se állította volna le. Amikor ráhuppant az ágyra, épp magához húzta volna Carmét, mikor látta, hogy valami nincs rendben. Ő is megnézte a képet, majd leugrott az ágyról.*

Mi a fene??

*Mintha csak ő maga nézett volna le, Anastasia fiatalabb kiadása mellől. A haja kicsit más stílusban volt oldalra fésülve és öltözékéből is látszott az arisztokratikus elegancia. Egyedül a tekintete volt más. Szigorú és büszke. Közelében nem volt Vishous szelíd vonásaihoz.*

Én nem értem! *Elég furcsa kifejezés ült ki hirtelen az arcára, mintha citromba harapott volna.* Te figyi már! Ugye semmi rokoni kapcsolat nincs köztem és Medard között?? Csak véletlen, ugye??? Nem... ööö... nem lehet az apám, ugye???? UGYE???

*Látszott, hogy feldúlta a kép, és szegény Carmétól várt ésszerű magyarázatot. Ekkor mintha a kilincselt babrált volna valaki kintről.*

Lebuktunk?! :S

*Carme teljesen le volt fagyva.. Az agya üres volt. Nem jotott eszébe sem valami elfeledett írás idézete, sem pedig az hogy megnyugtassa a férfit hogy egyszerű hasonlóságról van szó csupán. az ennyire fekete hajszín eléggé ritka volt a vérfarkasok között és hozzá még ez a feltűnő hasonlóság is. Egyszerűen nem illett össze ez az egész. *

*A kilincs zajára eszmélt és vadul körbepillantott. Késő ahhoz hogy elbújjanak és késő ahhoz is hogy magyarázatokon kezdjen gondolkodni. Egyetlen terv maradt csupán az agyában amit agya azonnal végrehajtott. Lendületből Vishous ajkaira tapasztotta ajkait és bezuhant vele az ágyba. Mire az ajtó kinyílt már magukra is rántotta a takarót hogy ki sem látszottak. A benyitó illemtudására bízta hogy mi történik majd. Bármit tesznek is nincs kiút. Akkor pedig már addig legyen kellemes. Az aréna óta vágyott erre a percre, nem hagyja ki! Ha a házigazda elé vezetik őket, legalább felteheti neki a kérdéseit a hasonlósággal kapcsolatban.... De addig is.... hangosan folytatta amit elkezdtek, kicsit sem vigyázva arra hogy felfedezhetik őket.*

-Csókolj még! *búgta neki a takaró alatt és elmosolyodva az ajkaiba harapott amitől csak még inkább csínytevőnek tűnt.*

*A.J teljesen kétségbe esett, és egyáltalán nem nyugtatta meg a látvány, hogy Carme is zavartnak tűnt. Amikor a kilincs mocorgott, ő legszívesebben a szőnyeg alá bújt volna, de engedett Carmének, és behuppantak az ágyba. Kicsit ügyetlenül bújt a takaró alá, és úgy döntött, részt vesz a tervben. Megcsókolta a lányt, de megtorpant egy pillanatra. Az ajtó kinyílt, és az a valaki nem akart onnan mozdulni. A.J. várt pár pillanatig, majd úgy döntött, kézbe veszi az irányítást, és rászól az illetőre, hogy: amúgy nem zavarunk?? De mire kidugta a fejét, ami a takarótól teljesen összekócolódott, már csak a záródó ajtót látta, és mögötte a gyertyafényben halványan megcsillanó kard élét.
Az ajtó becsukódott, és ők ismét a félhomályos szobában voltak, egyedül. Halvány erdőillat szökött be a szobába, az ajtóból: esős és földes.*

Ez furcsa volt... minden esetre nem buktunk le!

*Visszadőlt az ágyba. A lányra nézett, fáradtnak tűnt. Ki a fene lehetett az? Tényleg kard volt nála? De még így is hajlandó volt a Carme által diktált szabályoknak megfelelően játszani.*

Mit szeretnél?

*A paplan alatt hancúrozni kedvesével úgy, hogy közben valaki nyílvánvalóan áll az ágy mellett egyszerre olt idegesítő és izgató a lány számára. Kuncogott amikor a fiú mégis úgy döntött kinéz a paplan alól. Mire ő maga is kidugta a fejét ami hasonlóan kócos volt mint Vishous-é már csak a csukott ajtót látta és a sáros föld szagát érezte. Női tulajdonsága jöhetett elő mert azonnal a szőnyegre vetette tekintetét és méltatlankodva megjegyezte*

-Így összesározni ezt a szőnyeget! Ez biztosan nem vendég volt. *mondta majd visszafeküdt ő is az ágyra és odasimult kedveséhez.*

-óóó de hiszen pontosan tudod mit szeretnék! *búgta neki és nekilátott lehámozni a férfiról a maradék ruhát hogy azok valamelyest megmenekülve a további gyűrődésektől landoljanak az ágy mellett. Carme nem hátrált meg korábbi terve elől és nem foglalkozott a képpel sem. Az igazi Vishous itt van előtte és csak rá vár. Francokat érdekli egy fura hasonló kép!*
----------------------------------------------------------
*Egy órácskával később Carme nagyot nyújtózott kedvese mellett és megropogtatta csontjait*

-Ez igazán … igazán…. hmmmm *símult hozzá elégedett mosollyal és ujjaival a férfi ébenfekete fürtjeivel játszadozott* -Ugye lesz majd rám időd akkor is ha már Waerjak tanonc leszel?